„Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe / Eget-földet rázó mennydörgés dönt le…” Petőfi Sándor igazi álmodozó volt, de racionális álmodozó. Ébren akart álmodni. A valószínűleg 166 éve elhunyt Petőfi Sándorra emlékezünk.
„Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg!” Mindenki ismeri, tanulta ezeket a sorokat, gyakran viccelődünk velük, még többször emlegetjük, miközben tudjuk: maga a vers rólunk, nekünk szól.
1846 érzelmileg és szellemileg is hullámzó, sűrű év volt Petőfi számára. Még 1845 őszén megismerkedik a vele egykorú híresen szép Mednyánszky Bertával, és bár Petőfi nehezen tudja túltenni magát előző szerelme, Csapó Eteleka halálán, élvezi a barátságot, amelyből végül szerelem fakad. Csakhogy miután levélben megkéri a lány kezét a szigorú apa azonnal válaszol: „poétához, pojácához nem adom a lányomat… ennyivel tartozom őseimnek”. A szakítást kedélybetegség követi, 1846-ban a szüleinél, Szalkaszentmártonban írja a 66 epigrammából álló Felhők című versciklust, majd drámát és regényt is ír: a Tigris és hiénát és A hóhét kötelét. Szeptemberben ismeri meg Szendrey Júliát, későbbi feleségét. Ez idő tájt megjelenő verseiben már a forradalmi hevület jellemzi a költőt. Az év végén megírja talán legnépszerűbb forradalmi látomáskölteményét, az Egy gondolat bánt engemet… című versét.
Hogy látta-e, megérezte-e előre sorsát a költő, arról csak elképzeléseink lehetnek, látomásai valóban beteljesedtek, hiszen egy év múlva kitört a forradalom. Az érzelmek kontrollálatlan száguldását bemutató és a zaklatott lélekállapotot lendületesen visszaadó Egy gondolat bánt engemet… rapszódia valójában nagyon is megfontolt és meghatározott logika szerint épül fel.
Petőfi halálának pontos időpontja és körülményei ma is tisztázatlanok, feltételezhető, hogy 166 éve, 1849. július 31-én hősként esett el a Segesvár melletti fehéregyházi csatában, s ahogy írja: „A hősöket egy közös sírnak adják,”, az ő nyughelye is egy tömegsír.
PETŐFI SÁNDOR: EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET…
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
(Pest, 1846. december)
