„velünk van a mult s a tegnapi utnak / testéből rak ma folytatást az ujnak.” Ezen a héten az 59 éve elhunyt Szabó Lőrinc elgondolkodtató, gyönyörű versét ajánljuk.
Feleségének, Mikes Klárának ajánlott Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések című kötetében így írt az Évek című verséről:
Évek* – Egyike első olyan verseimnek, melyekben majdnem tudatosan keveredik a realitás és a jelkép. Ezt az egyes képekre és az egésznek a szerkezetére mondom. Egyúttal egyik első jele a Babitstól megtörtént (és nemcsak akart vagy hirdetett) függetlenedésemnek. Mindezeknek alapján gondolható, hogy nekem egyik kedvenc darabom, 1928-ból. A vége, azt hiszem, jogos öntudatra mutat, de képbe rejtve, úgyhogy nem kirívó.
Évek* – Pesti Napló, 1928. július 15.
SZABÓ LŐRINC: ÉVEK
Autónk berregett és én így beszéltem:
– „Hajnalban, délben, alkonyban, veszélyben
jó ez az ut, jó, hogy vezet.
A cél ki tudja hol lehet!
Minden uj tájnak, erdőnek, pataknak
ismeretlen titkai csalogatnak
és bizony magam sem tudom,
hogy ezen a hosszu uton
igazi jó szállással hol fogadnak.”
Az autó futott és én hátranéztem:
– „Minden kisér az elhagyott egészben
s bár elmaradt ezernyi nap,
egy sincs, mely róluk leszakadt,
mert ahogy nagy kanyarban megelőzve
oldalt a láthatár folyton előre
halad és úgy vonul mögénk:
velünk van a mult s a tegnapi utnak
testéből rak ma folytatást az ujnak.”
Lelkemben futott a gép, életemben:
– „Ki járta már be e vidéket, engem?
Hisz én sem ismerem magam
és e földnek sok titka van
s határán túl is uj határ dereng még.
A holnap tája bennem már ma vendég
s azt mondja: Várj! azt mondja, hogy:
Nem az vagyok, ami vagyok,
hanem amit hiszek s amit szeretnék!”
Besötétedett s futottunk az éjben:
– „Mi lesz velünk az uttalan veszélyben?” –
kezdtem, már-már hitetlenűl,
s ekkor láttam meg, hogy belűl
lámpáink egyre ragyogóbbra gyúlnak,
amint megyünk, mind nehezebben,
de gazdagabban s egyre szebben
az ismeretlen éjszakai utnak,
mert már csak mi világitunk magunknak.
(1928. július 15.)
