„Ne higyj nekem, ha mosolygok, / Álarc ez csak az arcomon, / Mit felöltök, ha a valót / Eltakarni akarom.” Ezen a héten a 148 éve elhunyt Szendrey Júlia megrendítően szép versét ajánljuk.
Petőfi 1846 decemberében azt írta Orlay Petrics Somának:„Szatmárban egy olyan lyánykát ismertem meg, amilyen Párizsnak is sok volna, a George Sandok hazájának, nem pedig Szatmárnak, az ólmos fütykösök termőföldének.” Szendrey Júlia, az elveiért és népe boldogulásáért a végsőkig harcoló szenvedélyes költő feleségeként megtalálta a boldogságot és az önkifejezés lehetőségét. Azonban Petőfi halála, majd a második házasság boldogtalanságra ítélte őt. Ez a reménytelenség és a mély fájdalom jelenik meg minden költeményében, levelezésében és feljegyzésében.
Az alig negyven éves korában, 1868. szeptember 6-án elhunyt Szendrey Júlia versgyűjteményének létezése még az irodalomtörténészek körében sem válhatott sokáig ismertté. Ma már tudjuk, hogy a Petőfi nélküli életre ítélt, rendkívül sokat szenvedő asszony versei megrendítő személyes sorsról árulkodnak.
SZENDREY JÚLIA: NE HIGYJ NEKEM…
Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarc ez csak az arcomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.
Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkacagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily percben lelkemet.
