„S így lesz kietlen pusztaság, hol / Előbb virágos kert vala, / Hol úgy megdalolt, fütyürészett / Az életkedvnek madara.” Ezen a héten a 156 éve elhunyt Szendrey Júlia gyönyörű versét ajánljuk.
Alig tizenkilenc éves jelentek meg nagy érdeklődést kiváltó naplópublikációi (Petőfiné naplója; Naplótöredék) a korabeli sajtóban, alig huszonkilenc, amikor több évnyi hallgatás után nyilvánosság elé lépett első versével, valamint önálló kötetben publikált Andersen-fordításaival, és harminchét, amikor egy korabeli antológia bevezetője ezt írta róla: »Szendrey Júlia nyitja meg azon időszakot, midőn költőnőink általános irodalmi szinvonalra emelkednek.” – foglalja össze kötetében Petőfi Sándor feleségének életútját és irodalmi tevékenységeit kutató Gyimesi Emese .
Még nem volt 40 éves, amikor második férjétől különválva súlyos betegségben elhunyt. Noha idejekorán megtört, az életből kiábrándult asszonyként búcsúzott az élettől, fiatalsága, Petőfi Sándorral való szerelme és együttélése megannyi élményben, izgalomban, érzelmi megnyilvánulásban részesítette. Kései költészetében ez a két érzelmi állapot jelenik meg, a múlt boldogsága és a jelen fájdalma: „S így lesz kietlen pusztaság, hol / Előbb virágos kert vala, / Hol úgy megdalolt, fütyürészett / Az életkedvnek madara.”
Szendrey Júlia 1828. december 29-én született Keszthelyen és 1868. szeptember 6-án Pesten hunyt el.
SZENDREY JÚLIA: SÖTÉT ÓRA
Naponként árvább egy reménnyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szívünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként így fogy, így apad.
S így lesz kietlen pusztaság, hol
Előbb virágos kert vala,
Hol úgy megdalolt, fütyürészett
Az életkedvnek madara.
S lesz temető a szív, hol nyugszik
Annyi szép és ifjú halott,
Kiket az élet csak gyilkolni,
De feledtetni nem tudott.
Holttesteinken ott élődnek
– S gyötrelminket ez növeli –
Az emlékezet telhetetlen,
Szüntelen éhes férgei.
És e keservtől, gyötrelemtől,
Mit mi életnek nevezünk,
Nincs szabadulás, nincs menekvés,
Míg a földben nem pihenünk.
Oh, örök álom, miért késel,
Mér nem fogod be szemeim?
Nem róttam még le tartozásom,
Vannak még sírni könnyeim?
( 1861)
