„Állok az ablak mellett éjszaka, / S a mérhetetlen messzeségen át / Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd / Távol csillag remegő sugarát.” Vers a hétre Tóth Árpádtól, csak mert annyira gyönyörű.
Tóth Árpád a biztos menedék. Legyen szó az élet ünnepléséről vagy fájdalmas búcsúzásról, tavaszvárásról vagy nyárias vidámságról, elgondolkodtató bölcselkedésről vagy szabadsághozó szórakozásról hangulat mindig előre kerül. Vas István szerint „Tóth Árpád nemcsak a Nyugat költői, de az összes magyar lírikusok között is olyannak tűnik föl, mint a tökéletesség, finomság, nemesség géniusza.”
Nem tudok alkalomról, amikorra nem ajánlanám Tóth Árpád egy-egy versét, pedig nem írt túl sok verset, ahogy Hegedűs Géza írta: „túl sok időt fordított a versek csiszolására, hanem ez a költészet drágakincs századunk amúgy is oly gazdag irodalmában.”
TÓHT ÁRPÁD: LÉLEKTŐL LÉLEKIG
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
(1923)
