„Hová merűlt el szép szemed világa? / Mi az, mit kétes távolban keres? / Talán a múlt idők setét virága, / Min a csalódás könnye rengedez?” A magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versével a 215 éve született Vörösmarty Mihályra emlékezünk.
Vörösmarty Mihály lírájának darabjai híven mutatják költészete sokszínűségét: a feudális világból való kiábrándulását, szabadságvágyát, az emberiség megjavulásába vetett hitét, szerelmének őszinteségét és mélységét, s azt, hogy népies dalai, életképei mintegy Petőfi életművét készítették elő.
Vörösmarty nemcsak a Szózat megírása révén lett halhatatlanná, a mai olvasó is találhat pályája bármelyik szakaszán érdekes, izgalmas tanulságot magának. A merengőhöz című versét olvasva az elemi érzések mögött bölcseleti-gondolati mélységgel találkozhatunk, miközben szépség és igazság művészi harmóniája maradandó élményt formál, sorokat vés úgy az emlékezetbe, hogy azok szinte szállóige-érvényűek. Kell-e, érdemes-e, lehet-e ilyen művek vagy éppen e költemény értelmezéséhez újra meg újra érveket keresni?
Ezen a héten a 215 éve, 1800. december 1-jén született Vörösmarty Mihályra emlékezünk.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY: A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
(1843. február vége – március eleje)
