„Kimondanának minket a szavak, / de a torkukon akadunk. / Föltorlódunk egy megszólalás szűk / keresztmetszetében.” Ezen a héten a 40 éve született Závada Péter versét ajánljuk.
„Závada Péter versei, akit legtöbben a kortárs underground kultikus zenekara, az Akkezdet Phiai tagjaként ismernek, ám a dalszövegei mellett évek óta publikál rangos irodalmi folyóiratokban is.”
2009-ben a Jelenkorban jelentek meg először versei, azóta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban. Verseit többek között az Élet és Irodalom, az Alföld, a Holmi, a Műút, az Ex Symposion, a Pannonhalmi Szemle, a Zempléni Múzsa, a Szkholion, a Bárka és a Helikon közölte.”
A Hely az időnek című vers a Jelenkorban jelent meg 2017-ben.
Závada Péter 1982. június 8-án született Budapesten.
ZÁVADA PÉTER: HELY AZ IDŐNEK
(1)
Létezik egy part, ahol most néhány
perccel később van. Ott már tudom,
hova fut ki ez a mondat, mint egy utca,
aminek innen még nem látszik a vége.
Lehet, hogy ez is csak egy tengerre
merőleges sikátorba torkollik,
ahová rendszeresen zavarodott sirályok
sodródnak be, hogy soha többé ne
találjanak vissza a vízhez.
Azon a parton a házak, akár a napraforgók,
észrevétlenül fordulnak a fény irányába,
és az átmenet nélkül beálló sötét
minden este új nevet ad az utcáknak.
Ott már tudom, hogy az órák bennem
öltenek testet, és nincs elég hely
az egyre halmozódó időnek. Ami eljövendő,
kiszorítja azt, aminek már vége.
(2)
Mindig két esemény között állok.
Kitámasztom őket, nem engedem,
hogy egybeomoljanak.
Kezem a jövő falára simul.
Gyanútlanul rámarkol a hűvös kilincsre
az ajtón, amin hamarosan benyitok.
Meglehet, hogy mégis tud valamit,
amit én még csak nem is sejtek.
Magától nyúl oda, ahova kell,
mindennap kicselezi helyettem a halált.
(3)
Nem érek véget a bőrömnél.
Határaimat, mint egy trapéz szárait,
átlépem, túláradok megismerhető
partjaimon.
A külvilág a testemhez ér,
beszivárog a pórusokon. Nézlek,
miközben a mellkasod zaklatottan
hullámzik, ahogy a hold tömege
magához húzza a nyugtalan tengert.
Aztán már csak az egyértelmű ég,
egy vitorla nélküli árboc magánya,
a cserjék, ahogy uralmuk
alá hajtják az öblöt.
Kimondanának minket a szavak,
de a torkukon akadunk.
Föltorlódunk egy megszólalás szűk
keresztmetszetében.
