„Ó, nem soká, csak percek tartamára! / De énnekem mind nem remélt ajándék. / A bajban, sárban, fogva bús igába / Ennél többet talán nem is kivánnék.” Ezen a héten a 113 éve született Vas István megdöbbentő erejű vallomását ajánljuk.
„…én kora ifjúságomtól mindmáig, lírai gyakorlatomban is, kritikai gondolkodásomban is, előbb ösztönösen, majd tudatosan, utóbb csökönyösen ahhoz az ómódi modernséghez tartottam magamat, amely a lírikus életművet nem tudja elképzelni egy határozottan megrajzolt személyiség, sőt ezen túl bizonyos fokig e személyiségnek s vele együtt a költői környezetnek története nélkül…” – írta Vas István versei első gyűjteményes kiadásának bevezetőjében.
Réz András így jellemezte: „Verseiből egy olyan ember szól, akinek legfőbb célja , hogy megértse önmagát meg a világot, s ezzel az eltökélt, következetes igényével bennem, olvasójában, felebarátjában természetes reményt, sőt hitet támaszt: hátha csakugyan megérthetem én is önmagam meg a világot…
…Mindenekelőtt önmagát elemzi…”
Vas István 1910. szeptember 24-én született Budapesten és 1991. december 16-án hunyt el Budapesten.
VAS ISTVÁN: A BOLDOGSÁGRÓL
Barátom, hogyha ettél jó ebédet
S a cigarettád füstjén elmerengve
Úgy ülsz, mikéntha a világ s az élet
Játékos füstként oszló semmi lenne,
Vagy ülvén kályha mellett elragad
Kedvenc költőid ismerős zenéje,
S keserű lélek, ringatod magad
Az anapaestus édes ütemére,
Vagy május alkonyatkor enyhe dombra
Felérsz, derűsen megpihensz, lenézel,
A tájat lágy arany homályba vonja
A nap, már búcsúzó tekintetével,
S nemcsak a táj az, mit aranyra fest:
Tebenned is ma ott ragyog a mása,
Oly ifju, könnyü most a szív, a test
S a rét eső utáni csillanása,
Vagy asszony mellett fekszel és a béke
Szived fölé hajol s csitítja véred,
Szép kedvesednek finomizmu térde
A márványnál nyugodtabb és fehérebb,
S mig hűvösen siklik szemed s kezed
A drágaművü testen át a vállig,
S a hűvösen szép formát élvezed,
A karcsu béke vaskos lángra válik,
Boldog vagy-e ilyenkor? Valld be, nem vagy!
Az enyhe dombon és az enyhe párnán,
A boldogságban félszeg idegen vagy,
Utas, ki széttekint fürkészve, árván.
Ó, boldog az, ki végzett kéj után
Eszét elejti, minden ócska gondját,
Ledől, elalszik horkoló-bután,
S agyát a zsigerek homályba vonják.
Te meg, barátom, hágsz magas gyönyörre
S vesznél, alámerülnél testi jóban,
Mindig az értelem követ gyötörve,
Faggatva, hogy boldog vagy-e valóban?
S hiába állsz büszkén magas tetőn,
Legszebb idődet ész emészti, vájja,
Szép mámorodból eszmélsz megvetőn,
S eloszlik már a boldogság homálya.
Kutatva mindent elveszít a kába!
Mi balga-büszkén mérőónt bocsátunk
A boldogságnak mély, nyugodt tavába,
S mit értelmünk is tud, csak az sajátunk.
S lehet öröm, oly óriási hát,
Mely felhatolna hóditón az agyba,
Nem tűnne el, mint lenge délibáb,
S az ész előtt is fénylőn megmaradna?
Barátom, én olyan tetőre értem,
Magas gyönyörben már az ész se gátol,
A boldogság már nem fut tettenérten,
De megmaradni, szembenézni bátor.
Mint szép vidékre szépitőn mutat
A tiszta ablak, tisztafényü tájra,
Igy nekem most a gőgös öntudat
A boldogságot éles fénybe mártja.
Ó, nem soká, csak percek tartamára!
De énnekem mind nem remélt ajándék.
A bajban, sárban, fogva bús igába
Ennél többet talán nem is kivánnék.
Szegénység, gondok, vívódás között,
Nem is tudom, e kincsre hogy tevék szert?
E ritka perceimből ötvözök
Halálomig egy apró, drága ékszert.
