„Te is voltál gyermek, nyájas olvasóm, s ha szerencséd van, talán még ma is az vagy.” Victor Hugo francia költő, író, regény- és drámaíró 220 éve, 1802. február 26-án született Besançonban. Nevét számos európai országban, hazánkban is utca őrzi, regényeit újra meg újra kiadják.
VICTOR HUGO: ELŐHANG
Elmondanám nektek e rémületes évet –
de máris valami riaszt s habozni késztet.
Kell-e, megéri-e, folytassam-e tovább?
Ó, látni gyász hazám kihúnyó csillagát!
Érzem, hogy fedi el az eget a gyalázat.
Ó szörnyü gond! csapás ad helyet új csapásnak.
Mindegy. Folytasd. Hív a történelem szava.
E század van soron. S én vagyok tanuja.
(fordította: Somlyó György)
Apja tábornokként szolgált Napóleon hadseregében, a szülők válása után anyja nevelte. Már párizsi diákként minden energiáját az írásnak szentelte, tizenöt éves korában a Francia Akadémia kitüntette egy verses darabját.
1822-ben feleségül vette régi szerelmét, és megjelentette első verseskötetét Ódák és vegyes költemények címmel. A mű királypárti hangvételéért évi ezer frank királyi kegydíjat kapott.
Ettől kezdve egész életét az irodalomnak és a közéleti szereplésnek szentelte. 1823-ban kiadták első regényét Izlandi Han címmel, tagja lett a Charles Nodier író vezetésével működő Cénacle irodalmi körnek, s elkötelezte magát a romantika mellett.
„Hogy mért tudatlan a nép? Mert tudatlanságban kell maradnia. A tudatlanság az erény őre. Ahol nincs látókör, ott nincs becsvágy. A tudatlan hasznos sötétségben él, nem lát semmit, tehát nem is vágyódik semmire. Innen az ártatlansága. Aki olvas, gondolkodik, az okosodik. Nem okosodni kötelesség és egyúttal boldogság is. Ezek kétségtelen igazságok. Ezen alapul a társadalom.” (Victor Hugo: A nevető ember)
A romantikus dráma harcos kiáltványa 1826-ban írott, hatezer soros (előadhatatlan) Cromwell című darabja, amelyben esztétikai nézeteit sem rejtette véka alá.
1829-ben írt Marion de Lorme című színművét zsarnokellenes hangvétele miatt a cenzúra betiltotta. Válaszképpen született az Hernani, amelynek nevezetes 1830. február 25-i bemutatója és színházi „csatája” a romantika győzelmét hozta a klasszicizmussal szemben.
Lelkesen üdvözölte az 1830-as júliusi forradalmat, amely hatalomra juttatta Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt. 1831-ben jelent meg A párizsi Notre-Dame című történelmi regénye, a torz külsejű, de nemes lelkű Quasimodo és a szépséges Esmeralda megható történetéből azóta is számos feldolgozás, film és rajzfilm készült.
Az 1830-as fordulat után sorra követték egymást verseskötetei, és új drámákat is alkotott. A király mulat című alkotását ugyan betiltották, de 1851-ben Verdi Rigolettójának szövegkönyveként mégiscsak színpadra került.
Legköltőibb drámáját, a Ruy Blas-t Magyarországon A királyasszony lovagja címmel játszották. 1841-ben – többszöri próbálkozás után – a Francia Akadémia tagjává választotta, 1845-ben pedig Franciaország pairjévé nevezték ki.
Közéleti tevékenysége (a börtönök emberségesebbé tételéért, a halálbüntetés és a gyermekmunka eltörlésért folytatott harca) egy időre háttérbe szorította az írást.
„Ha az ember a szülőföldjén él, úgy képzeli, hogy ezek az utcák közömbösek előtte, hogy ezek az ablakok, ezek a tetők és ezek a kapuk nem jelentenek számára semmit, hogy ezek a falak neki idegenek, hogy ezek a fák akármilyen fák, hogy ezek a házak, amelyekbe nem lép be, nem érdeklik, hogy ez a kövezet, amelyen jár, csupáncsak kő. Később, ha az ember már nincs ott, ráébred, hogy ezek az utcák drágák neki, hogy ezek a tetők, ezek az ablakok és ezek a kapuk hiányoznak neki, hogy ezek a falak nélkülözhetetlenek, ezek a fák a szívéhez nőttek, hogy azokba a házakba, amelyekbe nem lép be, naponta belépett, és hogy a lelkéből, a véréből és a szívéből ott hagyott valamit azon a kövezeten.” (Victor Hugo: A nyomorultak)
Az 1848-as forradalmat reménykedve üdvözölte, Párizs képviselője lett az alkotmányozó, majd a törvényhozó gyűlésben. Az 1851-es államcsíny és III. Napóleon császárrá koronázása után száműzetésbe kényszerült, csak 1870-ben térhetett vissza.
A csaknem húszéves száműzetés pályájának legtermékenyebb időszaka volt: verseit három terjedelmes kötetben foglalta össze, A tenger munkásai és A nevető ember mellett megírta a világirodalom egyik legismertebb regényét, A nyomorultakat. Jean Valjean történetét számos nyelvre lefordították, több sztárparádét felvonultató film, rajzfilm és musical is készült belőle.
„Lehetséges-e, hogy az emberi természet ily gyökeresen megváltozzon? Az embert, akit Isten jónak teremtett, rosszá teheti-e az ember? Újjáformálhatja-e a sors a lelket, és ha a sors rossz, lehet-e rosszá a lélek is? Vajon egy aránytalan sorscsapás súlya alatt elnyomorodhat-e a szív, válhat-e gyógyíthatatlanul torzzá és gyengévé, mint a gerincoszlop, ha túlságosan alacsony bolthajtás alatt kell görnyedeznie? Nincs-e minden emberi lélekben, nem volt-e Jean Valjean lelkében is egy isteni eredetű ősi szikra, amely olthatatlan ebben a világban, s halhatatlan a túlvilágban, amely a jó hatására fejlődhet, éledhet, föllángolhat, tündökölhet, s amelyet a rossz sohasem képes egészen kioltani?” (Victor Hugo: A nyomorultak)
Hugo 1878-ban agyérgörcsöt kapott, ettől kezdve egészen 1885. május 22-én bekövetkezett haláláig viaskodott a betegséggel. Holttestét a Diadalív alatt ravatalozták fel, majd – végakaratához híven – a szegények halottaskocsiján szállították a Panthéonba, hatalmas tömeg kíséretében. Nevét számos európai országban, hazánkban is utca őrzi, regényeit újra meg újra kiadják.
