„Feladataid többségét úgy kell majd végrehajtanod, hogy ez így is maradjon. Ezért nagyon fontos, hogy ne köss idebenn barátságokat.” Az úgynevezett pulp fiction műfajok legtovább élő szériája az amerikai szórakoztató irodalomban a Pusztító-sorozat.
Terjed a bűnözés! A karhatalom képtelen megállítani! Már az igazságszolgáltatás sem bír vele! Az alkotmány nem működik: jön a rendőrállam?
Nem. A megoldás egy szupertitkos szervezet, amely – ha kell, törvénytelen eszközökkel – adatokat gyűjt, felderít, majd – ha kell – zsarol, fenyeget, visszaszorít. Létéről és céljáról csak az elnök tud, a szervezet, vagyis a KÚRA vezetője (munkatársai nem, ők azt sem sejtik, kinek dolgoznak), meg az egyszemélyi végrehajtó, aki – ha kell – öl is: ő Remo, a Pusztító, Siva megtestesülése. Mestere pedig, aki harcművészeti szupermenné képezi ki: Csiun, az agg koreai, aki még nyolcvanévesen is halálos.
Ez a pulp fictiont idéző kalandos-humoros sorozat, amely ma már százötven kötetre rúg, az 1970-es évektől hódít, eddig több mint ötvenmillió példány kelt el belőle. S ha az olvasó egy sokkal durvább Fülig Jimmyt és egy sokkal veszedelmesebb Piszkos Fredet lát két hősünkben, bizony nem téved nagyot…
„…aztán egy sötét éjszakán egy halott drogdílert találnak egy sikátorban, markában szorongatja a jelvényedet, és te nem kitüntetést kapsz, hanem villamosszéket…”
Warren Murphy – Richard Sapir: A Pusztító színre lép.
A Pusztító 1
(Részlet a könyvből)
TIZENHARMADIK FEJEZET
CSIUN MEGHAJOLT. Remo döbbenten bámulta.
– Mi re fog ez tanítani engem?
– Az ölésre – felelte MacCleary. – Arra, hogy hogyan legyél elpusztíthatatlan, megállíthatatlan, majdnem láthatatlan gyilkológép.
Remo a szemét forgatta, és zajosan kifújta a levegőt. – Ne már, Conn. Viccelsz? Ki ez? Mihez ért?
– Az öléshez – ismételte meg higgadtan Mac – Cleary. – Ha akarná, egy szempillantás alatt kinyírna.
Erősödött a krizantémillat. Szóval ettől a ferdeszeműtől jön. Ölés? Úgy nézett ki, mint valami aggmenhelyről szalajtott járóbeteg.
– Megpróbálod agyonlőni? – kérdezte Mac – Cleary.
– Minek? Úgy sincs már neki sok hátra.
Csiun egykedvű maradt, mintha egy szót sem értene a beszélgetésből. A vastag deszkadarabokat markoló nagy kezeken kidagadtak az erek. Arcán, sőt ferde vágású barna szemében sem tükröződött semmi egyéb, csak a végtelen nyugalom. Szinte ádáz nyugalomnak tűnt az iménti ajánlat fényében. Remo ránézett MacCleary matt szürke revolverére. Aztán vissza az öreg szemébe. Semmi.
– Mutasd csak azt a 38-ast. – Leemelte a revolvert MacCleary kampójáról. Jó volt a súlyeloszlása a tenyerén. Végigvette magában a pisztoly jellemzőit, ahogy a kiképzésen beleverték. Lőtávolság, átlagos találati pontosság, besülés százalékos gyakorisága, ütőerő. Csiun máris halott.
– El fog bújni valami mögé ez a Csan, vagy hogy? – kérdezte Remo. Megpörgette a forgódo bot. Sötét hüvelyek. Valószínűleg extraerős töltet.
– Csiun a neve. És nem, nem fog elbújni, téged fog kergetni a tornateremben.
MacCleary csípőre vágta a kampóját. Ez annak a jele volt, hogy jó mókára számít. Remo többször is látta már nála ezt az „előzetest”. Kiképezték rá, hogy mindenkinél szúrja ki az előzetest. Mindenkinél tetten lehet érni, mondták az instruktorok, csak meg kell tanulni észrevenni. MacClearynél például a csípőre vágott kampó volt az.
– Ha kinyírom, kapok egy hét szabadságot?
– Egy esti kimenőt kaphatsz – felelte Mac – Cleary.
– Szóval mégis úgy gondolod, hogy van esélyem?
– Nem. Csak fukar vagyok, Remo. És nem aka rom, hogy fölizgasd magad.
– Egy este?
– Egy este.
– Rendben van – mondta Remo -, megölöm.
– A testéhez közel, mellmagasságban tartotta a revolvert, mert azt tanulta, úgy lehet a legpontosabban lőni, és a felé nyúló kezektől is ott van a legnagyobb biztonságban.
Csiun vézna mellének irányozta a csövet. A kis ember nem mozdult. Halvány mosoly virult ki a képén.
– Mehet? – kérdezte Remo.
– Adj magadnak egy esélyt – felelte Mac – Cleary. – Hadd kezdjen a terem túlsó végéből. Így halott lennél, még mielőtt meghúznád a ravaszt.
– Mennyi időbe telik meghúzni egy ravaszt? Nálam a kezdeményezés.
– Dehogy van nálad. Csiun már aközött startolna, hogy az agyad dönt, és az ujjad megbillenti a ravaszt.
Remo hátralépett. Mutatóujja a ravaszon pihent. Az ilyen 38-asoknak nagyon érzékeny az elsütő szerkezete. Csiun szeméről a mellére vándorolt a tekintete. Lehet, hogy Csiun hipnózissal le tudná lassítani a mozgását. Az egyik instruktortól hallotta, hogy némely ázsiai képes erre.
– Nincs semmi hipnózis, Remo – mondta MacCleary. – Nyugodtan a szemébe nézhetsz.
Csiun, tedd le a deszkákat. Az majd később jön.
Csiun leengedte a deszkákat a padlóra. Lassú volt, a lába meg egyenesen mozdulatlan, miközben a törzse a padló felé ereszkedett. A deszkák nem adtak hangot, amint padlót értek. Csiun fel egyenesedett, azután átment a tornaterem túl só végébe, ahol gyapottal kitömött fehér matracok lógtak a falon. Amikor megfordult, Remo kinyújtotta a karját, hogy még pontosabban célozhasson. Most már nem kellett a testéhez szorítania a pisztolyt, hogy vigyázzon rá.
Az öregember fehér ruhája világosabb volt a gyékényeknél is. De a színviszonyok nem jelentettek problémát. A délutáni nap fénye megcsillant piros övén. Remo alig valamivel efölé célzott. A törzsére fog lőni, aztán amikor Csiun vértócsában fetreng majd a padlón, tesz még öt lépést, és beleereszt két golyót a fehér hajába is.
– Kész? – kiáltotta MacCleary, hátralépve a lehetséges tűzvonalból.
– Kész – kiáltotta Remo. Szóval az öregurat nem akarja ellenőrizni MacCleary. Lehet, hogy ez is csak a szokásos teszt. Ezt a vénembert, aki nem beszél angolul, és siralmasan nyápic, ezt áldozzák föl, hogy kiderüljön, képes-e gyilkolni Remo. Micsoda szemét banda.
Remo nem a nézőkén keresztül, hanem a cső mentén célzott. Sose bízz más pisztolyának a nézőkéjében.
Negyvenméternyi volt a távolság.
– Rajt! – kiáltotta MacCleary, és Remo kétszer meghúzta a ravaszt. Gyapotcsomók röpültek ki a matracokból, amint a golyók bevágódtak oda, ahol az imént még Csiun állt. Csakhogy az öregember már suhant is feléje, gyors mozdulatokkal, oldalazva a tornaterem padlóján, mint akinek kibírhatatlanul viszket valamije. Fura kis vén ember, fura kis járás. Vessünk véget neki.
Újabb dörrenés hallatszott a tornateremben. A fura kis vénember egyre közelebb ért, hol kúszott, hol ugrott, hol csoszogott – de egyfolytában mozgott. Ólmot belé! Durr!
De csak jött, és jött. Már tizenöt méterre volt Remótól. Engedjük be tízre. Most. Két lövés visszhangzott végig a tornatermen, és most az öreg lassan lépkedett, ugyanúgy csoszogva, ahogy a leg elején megjelent. Remónak nem maradt több tölténye.
Dühösen hozzávágta a pisztolyt Csiun fejéhez. Az öregember úgy csippentette ki a levegőből, mintha csak lepkét fogna. Remo nem is látta mozdulni a kezét. A csípős lőporfüst elfojtotta a krizantémillatot, amint az öreg visszaadta Remónak a pisztolyát.
Remo átvette, és MacCleary felé nyújtotta. Amikor a kampó közel ért, Remo leejtette a padlóra. A pisztoly nagyot csattant.
– Vedd fel – mondta MacCleary.
– Kapd be.
MacCleary biccentett az öregembernek. A következő pillanatban Remo a padlón hevert, és egészen közelről tanulmányozhatta a deszkaborítás erezetét. Még csak nem is fájt, olyan villámgyorsan vágódott el.
– Nos, Csiun? – hallotta MacCleary hangját.
Csiun finom, de egyáltalán nem törékeny hangon válaszolt. – Tetszik. – Halk, magas hang volt. Határozottan ázsiai, de enyhén brit akcentusú.
– Nem éretlen, ostoba okokból gyilkol. Patriotizmust, idealizmust nem látok benne, de józan észt igen. Megölt volna egy esti kiruccanás kedvéért. Ez józan gondolkodásra vall. Több esze van, mint magának, Mr. MacCleary. Tetszik.
Remo felállt, és felvette a pisztolyt. Azt se tudta, hol ütötték meg az előbb, amíg meg nem kísérelt egy gunyoros meghajlást Csiun felé.
– Aú! – üvöltött fel Remo.
– Tartsa vissza a lélegzetét. Most hajoljon előre – utasította Csiun.
Remo kifújta a levegőt. A fájdalom megszűnt.
– Az izmok, mivel vér kell nekik, az oxigénre is rá vannak szorulva – magyarázta Csiun. – Legelőször lélegezni fog megtanulni.
– Aha – mondta Remo, visszaadva a revolvert MacClearynek. – Figyelj, Conn, mi szükségetek van énrám, ha egyszer itt van ő? Szerintem több mint elég.
– A bőrszíne, Remo. Csiun tényleg majdnem el tud tűnni szem elől, de azért nem láthatatlan. El tudod képzelni a tanúkat, amint azt vallják, hogy egy pöttöm sárga öregembert láttak minden olyan helyszínen, ahol bevetést hajtottunk végre? Az újságok telikürtölnék a világot az ázsiai fantommal. De ami a legfontosabb, Remo – halkította le a hangját MacCleary -, mi nem létezünk. Se te, se én, se Csiun, se a Folcroft.
Konkrét megbízatás van, az életünk van, de ez a szervezet sohasem volt. Feladataid többségét úgy kell majd végrehajtanod, hogy ez így is maradjon. Ezért nagyon fontos, hogy ne köss idebenn barátságokat.
Remo Csiunra nézett. A barna szemrés egykedvű volt, de az öreg mosolygott. MacCleary feje úgy horgadt le, mintha rettentően érdekelnék a Csiun lábánál heverő deszkadarabok.
– Ezek mire valók? – kérdezte Remo.
MacCleary csak mordult egyet, elfordult Remó tól, és az ajtó felé indult. Barna papucscipője ugyanúgy csoszogott, mint az imént Csiun lába. Nem nyújtott kezet, nem köszönt el. Remo akkor látta legközelebb, amikor meg kellett ölnie.
