Élni nem túl könnyű. Erre elég hamar rájövünk, amikor nap nap után ránk zúdul a Világ. Kell hozzá némi türelem, kitartás, eltökéltség, elszántság.
Ez a könyv többféleképpen is használható: interjúkötetként, esszégyűjteményként, de akár feladat- vagy példatárként is. Két lényeges jelenségről, témáról töprengünk, és kínálunk gyakorlatokat: a „jó, értelmes, igényes” Érvényes Életről és a Másik Emberről, aki ennek az érvényes életnek az élményéhez juttat bennünket…
Élni nem túl könnyű. Erre elég hamar rájövünk, amikor nap nap után ránk zúdul a Világ. Ezt az erőpróbát könnyíti, ha tisztába jövünk olyasmikkel, mint az Én és a Szerep, a Világ Valósága és Egysége, a Kapcsolat, Bizalom és Önbizalom, a Méltóság, Irgalom és Kegyelem. S végül eljutunk ahhoz, ami mindezekben Egy: a Szeretethez…
Wéber Péter 1967-ben magyar szakos középiskolai tanárként szerzett diplomát. Tanár, népművelő, könyv-propagandista, színházi dramaturg és művészeti titkár, majd a Gondolat Könyvkiadó szerkesztője, később főszerkesztője. 1990-ben színészképző stúdiót, 1994-ben pedig művészeti iskolát hoz létre. Foglalkozik kultúrantropológiával, művészetelmélettel, ember- és valóságismerettel, művelődéselmélettel és -történettel, pedagógiai módszertannal, szervezés- és vezetéselmélettel, médiakommunikációval.
Bán László mérnökként végzett 1973-ban, majd filozófiát, filmdramaturgiát, újságírást tanult; volt kérdezőbiztos, jövőkutató-gyakornok és segédszínész. A Magyar Rádió munkatársa 1976-tól, kulturális-tudományos újságíróként; a Tudományos Szerkesztőség vezetője 1989-től 2008-ig. A Csodák Palotája egyik létrehozója, vezető munkatársa 1993 és 2009 között. Az ELTE-n 2008 óta oktat tudománykommunikációt.
Wéber Péter – Bán László: A Másik Ember – Út egymáshoz
A Másik Ember
Intelmek unokájának, Kristófnak
Ha árnyékot lát
útján a vándor, a fényt
is megtalálja.
Füzesi István: Árnyék és fény
Élni nem túl könnyű. Erre elég hamar rájövünk, amikor nap nap után ránk zúdul a Világ. Kell hozzá némi türelem, kitartás, eltökéltség, elszántság. És nem is biztos, hogy mindez teljesen rajtunk, a mi döntéseinken múlik. De az sem, hogy rajtunk egyáltalán nem múlik…
A közfelfogás úgy tartja, hogy az ember „alapvetően jó”, csak gyarlóságai, „önzése” teszik „rosszá”. Hogy „jóvá váljon”, szerethetővé és szeretetképessé, úgy tartjuk, egyetlen mód kínálkozik: önfeláldozóvá kell válnia, meg kell tagadnia önmagát… És a legtöbb ember – ha mást mond és mutat is – a lelke mélyén nem szívesen vállalkozik erre az önfeláldozásra. (Amit egyébként, magunk között szólva, elég természetesnek kell tartanunk.) Ezért aztán persze meg lehet őt ítélni, sőt: elítélheti saját magát is. Csakhogy a valóság egyrészről egyszerűbb – másrészről viszont bonyolultabb… S így aztán bátorkodunk is azt állítani, hogy a szeretet (kölcsönösség-szolidaritás-humanitás) érvényesítéséhez még a mindennapi, „szűklátókörű” gyakorlatunkban sem kell feltétlenül lemondanunk a természettől adott „önzésünkről”.
De vajon nem képtelenség-e ez az állítás? Elképzelhető jóság és „önzetlenség”, ha közben nem tagadjuk meg „önzésünket”? A következőkben épp ennek a lehetőségére – sőt: elkerülhetetlenségére – igyekszünk rávilágítani. Kísérletet teszünk arra, hogy a kutatások megállapításaival is összhangban maradva egy – olykor talán túlfűtöttnek ható – spirituális képet vázoljunk föl a megelégedett, bensőséges, felszabadult, érvényes emberi életről. Persze ez egyszerre hangzik ijesztően elméletinek, és ugyanakkor homályosan misztikusnak. De a kétkedő töprengés helyett alighanem érdemesebb nekivágni ennek a belső kalandokat ígérő útnak. Annak az Útnak, amely a Másik Emberhez, rajta keresztül pedig önmagunkhoz vezet. Sőt: az önmagunkban eddig is rejlő, s épp e belső zarándokút élményei nyomán megszülető újfajta emberhez, egy Más(ik) Emberhez kalauzol…
Mondandónkat két lényeges jelenség, fogalom köré építjük. Az érvénytelenségtől az érvényesség felé tartó híd e két alappillére: a „jó, értelmes, igényes” Érvényes Élet és a Másik Ember, aki ennek az érvényes életnek az élményéhez juttat bennünket… Küszködik ezekkel az emberiség, amióta csak létezik. A bölcselet és az üdvtanok meg a spirituális szentkönyvek hosszú-hosszú sorában is kitüntetett helyük van. A mi mostani gondolatmenetünk azonban sem elméleti, sem spirituális tekintetben nem kíván különleges felkészültséget vagy képességeket. Ránk, mindennapi emberekre van méretezve… Még korábbi felismeréseinkről és meggyőződésünkről sem kell lemondanunk. Annyira, hogy még annak sincs jelentősége, vajon természeti képződménynek gondoljuk-e az embert, vagy isteni teremtménynek. Hogy a logika és a ráció nyugatias hangsúlyozásában hiszünk, vagy szívesebben mélyedünk el a benyomásokat és sejtelmeket inkább méltányoló holisztikus keleti gondolatvilágban. Hogy személyiségünk működésének mozgatói mögött biológiai és ösztönalapokat keresünk, vagy inkább a kultúra által közvetített, mélyben mocorgó őstípusokat. Hogy vélekedésünk szerint mi vezet inkább eredményre: ha főként másokra, vagy főként önmagunkra figyelünk… Hogy vajon az „önző” Egóhoz, az Énhez kell mindent igazítanunk, vagy inkább az „önzetlen” felé elmozdulnunk: az Alter, a Másik irányába?… Vagy lehet, hogy nem is választani kell a kettő között, csak egybekapcsolni őket?…
Gondolatmenetünk útvonala ugyanonnan indul, ahonnan az életünk is… Világra jövünk, belépünk a Világba, mit sem tudva semmiről. Aztán ahogy ezt a Világot élmények formájában fokozatosan
befogadjuk a saját világunkba, szép lassan rájövünk, hogy bele kell nőnünk, sőt: betársulnunk ebbe az egyébként nélkülünk is működő Világba: a Világidőbe. Boldogulnunk kell benne, ezért nemcsak kellemességeket, hanem kockázatokat is kényszerülünk vállalni. Ehhez pedig ki kell törnünk önnön szűkösségünkből. A többiekre, a Másikra rátalálnunk. Aztán egyszer csak világossá válik, hogy a Másikban is önmagunkra lelünk. Ekkor, ezáltal kezdjük fölérezni a Világ egészét is, a maga valódi mivoltában. Mert minderről szó lesz: az Énről és a Szerepről, a Világ Valóságáról és Egy-ségéről, a valóságról alkotott belső képről, vagyis a Való Világosságáról, a Kapcsolatról, Bizalomról és Önbizalomról, a Méltóságról, Irgalomról és Kegyelemről – s ami mindezekben Egy: a Szeretetről.
A gondolati vezérfonalat mindig igyekszünk egzakt, meggyőző érvekre és következtetésekre alapozni, de ahol csak lehet képekkel, példákkal, metaforákkal, anekdotákkal, paradoxonokkal, szemléletes fordulatokkal, „lírai” eszközökkel is élünk. Arra törekedtünk, hogy mindig a leghétköznapibb, kézenfekvő észrevételekből, gondolatokból induljunk ki, de lehetőleg jussunk el a legtágasabb, akár a spirituális következtetésekhez is. Aztán mindenki választhat, hogy a maga részéről melyik pontnál áll meg.
Mert ez a könyv többféleképpen is használható. Ha egymás után sorakoztathatjuk a fejezeteket indító beszélgetéseket, akkor egy interjúkötetet kapunk. A középső részek összeolvasásával esszégyűjteményhez jutunk. A fejezetzáró kérdések pedig felfoghatók példa- és feladattárnak, vagy akár munkafüzetnek is. Ezért aztán azon sem kell fönnakadni, hogy a fontosabb szempontok és a vezérgondolatok olykor megismétlődnek. Hol következtetésként, hol kiindulópontként, hol meg csak a hangsúlyozás érdekében. Mindezek folytán ízlés szerint vissza és előre lehet ugrani a részek között, vagy aki akarja, akár át is ugorhatja őket.
Ugyanis a gondolatmenetet minden fejezetben többször is végigjárjuk. Mindannyiszor azonos kiindulóponttal, azonos vezérfonal mentén, de többféle megközelítésben. Először kérdés-felelet formában pendítjük meg a fejezet témáját. Számot tartva az olvasó személyes véleményére, de rögtön segítséget is nyújtva: költők, nagy szellemek, gondolkodók aforizmáinak, frappáns válaszainak idézésével, kommentálásával. (Ha kalandunkat bortúrának fogjuk fel – Hamvas Béla borfilozófiáját követve –, tekinthetjük ezt a szőlő leszedésének és taposásának…) Másodszor a Bán László barátommal folytatott kötetlen, olykor vitázó vagy tisztázó párbeszédek formájában. (Ez lehetne a bor forrása…) Végül a gondolatsor fegyelmezettebb, alaposan mérlegelt érvek alapján rendszerezett kifejtésével. (Ez a kiérlelt bornak felelhet meg…) Ráadásként pedig kérdésekkel szolgálunk. Választ is adunk ugyan, de a legjobb, ha mindenki megfogalmazza a maga álláspontját. A megválaszolatlanul hagyott kérdések pedig arra szolgálnak, hogy az Olvasó kipróbálhassa, valójában mire jutott… (Ez a kóstoló…)
Ha életünket a bor születése ilyen metaforájának tudjuk tekinteni – a szőlővenyigétől a borszentelő ünnepig –, akkor nem kell lemondanunk sem a szőlőmunkás hétköznapi, prózai serénykedésének egyszerűségéről, sem a szüretet megszentelő spiritualitásról. S akkor sem Ady szavaiban nem lesz kétségünk, hogy „az Élet szent okokból élni akar”, sem Dantéiban a szeretetről, „mely mozgat napot és minden csillagot”. Még akkor sem, ha ezek az állítások szigorúan tudományos szemszögből kevéssé volnának bizonyíthatók. „Lírai” szempontból azonban ki cáfolná őket? Íróknak-költőknek-muzsikusoknak, akikre az emberiség a szárnyalás kötelezettségét rótta és önfeledt mámorát bízta, szabad ilyeneket mondaniuk…
Nekünk, mindennapi szárnypróbálgatóknak pedig érdemes hinnünk mindebben!… S így akár Más Emberré is válhatunk…
Vágjunk bele!…
