„Elsősorban filmszínészként ismernek, de a gyökereim mélyen a színházhoz kötnek.” Willem Dafoe színész 2026-os Színházi Világnapi üzenetében a színház közösségteremtő erejét és az elengedhetetlen személyes jelenlét fontosságát hangsúlyozza.
Színházi világnap – Willem Dafoe írta idén a világnapi üzenetet
A színházi világnapot az Nemzetközi Színházi Intézet (International Theatre Institute – ITI) kezdeményezésére 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet és a kultúra fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók és a színművészet iránt érdeklődők előtt.
Az ITI minden évben a színházi világ egy jelentős személyiségét kéri fel, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára. Legelőször Jean Cocteau szövege hangzott el 1962-ben több mint húsz ország színpadain.
Az idei színházi világnapon Willem Dafoe amerikai színész, színházcsináló fogalmazta meg üzenetét, amelyet az előadások előtt a színházakban felolvasnak. A színész-rendező szerint a színház mint élő, összművészeti forma képes szembehelyezkedni az elszigetelődéssel, és valós párbeszédet teremteni a megosztott világban.
Színházi Világnapi Üzenet 2026 – Willem Dafoe
Elsősorban filmszínészként ismernek, de a gyökereim mélyen a színházhoz kötnek. 1977-től 2003-ig a The Wooster Group tagja voltam; saját darabokat hoztunk létre és adtunk elő a New York-i Performing Garage-ban, majd turnéztunk velük az egész világon. Dolgoztam Richard Foreman-nel, Robert Wilsonnal és Romeo Castelluccival is. Jelenleg a Velencei Színházi Biennále művészeti igazgatója vagyok. Ez a kinevezés, a világban zajló események és a színházi munka utáni vágyam megerősítették hitemet a színház egyedülálló, pozitív erejében és jelentőségében.
A New York-i The Wooster Group-nál töltött szerény kezdőéveink alatt gyakran előfordult, hogy alig jött közönség az előadásainkra. Akkoriban az volt a szabály: ha több a fellépő, mint a néző, lemondhatjuk a darabot. De mi sosem tettük. A társulatunkból sokan nem képzett színházművészek voltak, hanem különböző területekről érkeztek, hogy közösen hozzanak létre valamit. Így nem is annyira a „show-nak folytatódnia kell” volt a mantránk, inkább kötelességünknek éreztük, hogy megtartsuk a találkozónkat a közönséggel.
Gyakran megesett, hogy nappal próbáltunk, este pedig „munkafolyamatként” (work in progress) mutattuk be az anyagot. Volt, hogy éveket töltöttünk egyetlen előadás csiszolásával, miközben a régebbi darabok turnéiból tartottuk fenn magunkat. Egy-egy darabon évekig dolgozni néha fárasztó volt számomra, a próbákat pedig megterhelőnek találtam, de ezek a bemutatók mindig izgalommal töltöttek el – még akkor is, ha a maroknyi közönség ítélete lesújtó volt az iránt, amit csináltunk. Ekkor döbbentem rá: mindegy, hány ember ül bent, a közönség mint tanú ad értelmet és életet a színháznak.
Ahogy a kaszinók felirata mondja: „A NYEREMÉNYHEZ JELEN KELL LENNED.” Az alkotás aktusának valós idejű, közös megélése – amely bár megírt és megtervezett, mégis minden alkalommal más – a színház vitathatatlan ereje. Társadalmi és politikai értelemben a színház soha nem volt ennyire fontos és létfontosságú önmagunk és a világ megértéséhez.
A „nemkívánatos vendég” köztünk az új technológia és a közösségi média, amely kapcsolódást ígér, mégis úgy tűnik, darabokra törte és elszigetelte az embereket egymástól. Magam is naponta használom a számítógépet, még ha nem is vagyok fent a közösségi oldalakon; kerestem már rá magamra színészként, és kértem már információt a mesterséges intelligenciától is. De vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne vegyük észre: az emberi érintkezést az eszközökkel való kapcsolat váltja fel. Bár a technológia jól szolgálhat minket, mély probléma, hogy nem tudjuk, ki áll a kommunikációs kör másik végén – ez pedig a valóság és az igazság válságához vezet. Míg az internet kérdéseket vethet fel, ritkán képes megragadni azt a csodát, amit a színház teremt. Egy olyan csodát, amely a figyelemre, az elköteleződésre, valamint a jelenlévők cselekvéséből és reakcióiból születő spontán közösségre épül.
Színészként és színházi alkotóként továbbra is hiszek a színház erejében. Egy olyan világban, amely egyre megosztottabbnak, kontrolláltabbnak és erőszakosabbnak tűnik, alkotóként az a feladatunk, hogy elkerüljük a színház korrupcióját: ne hagyjuk, hogy pusztán szórakoztatóipari termékké vagy hagyományokat őrző, száraz intézménnyé váljon. Ehelyett táplálnunk kell az erejét, amellyel népeket, közösségeket és kultúrákat köt össze, és mindenekelőtt azt, hogy képest kérdéseket feltenni: merre tartunk?
A jó színház megkérdőjelezi a gondolkodásmódunkat, és arra ösztönöz, hogy merjünk álmodni arról, amivé válni szeretnénk. Társas lények vagyunk, biológiailag a világgal való érintkezésre teremtve. Minden érzékszervünk egy kapu a találkozáshoz, és ezen a találkozáson keresztül határozzuk meg pontosabban, kik is vagyunk. A történetmesélés, az esztétika, a nyelv, a mozgás és a látvány révén a színház mint összművészeti forma képes megmutatni nekünk, mi volt, mi van, és mivé válhatna a világunk.
