„Sajnos nem jártam virágkorában Budapesten, amikor zenei erővel ajándékozta meg Bartók nagysága a függetlenné vált nemzetet” – írta Yehudi Menuhin. A világhírű hegedűművész kezdeményezésére az UNESCO október 1-jét 1975-ben nyilvánította a Zene Világnapjának.
Az UNESCO Nemzetközi Tanácsa Yehudi Menuhin kezdeményezésre emelte október 1-jét a zene világnapja rangjára. Ez a nap a zeneművészet legnagyobb alakjaira emlékeztet, segíti a különböző kultúrák zenéinek jobb megismerését.
„Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot, hogy rendezzenek sokféle zenei eseményt ezen a napon. Örülnék ha nemcsak koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek, kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói.” – mondta el Menuhin
Ennek a mesés művész-karriernek ismert a története. De ez idáig magánéletéről, fiatalkori álmairól, a barátkozásra való nyitottságáról nem sokat tudtunk. Ma különösen sokatmondó az a konokság, amellyel „békét akart hozni az emberiségnek”, hogy nem tágított attól az illúziótól, hogy a népeket zenével ki lehet békíteni egymással.
Köszönetnyilvánítás
Mindenkinek, aki ebben a könyvben előfordul, szeretném köszönetemet kifejezni, a jóknak és a kevésbé jóknak is. Mindannyian hozzájárultak a pozitív tapasztalataim megszerzéséhez. Olyan könyvben, amiben hatvan év eseményeit próbálom összefoglalni, sajnos lehetetlen mindazokat megemlíteni, akik nekem és a családomnak melegséget, ösztönzést nyújtottak, életembe színt vittek. Remélem, mindazok, akiket nem neveztem meg, meg fognak bocsátani nekem. Egy szép napon újabb könyvet írok talán, és abban jóváteszem a mulasztásaimat. Köszönetet mondok dr. Frederick Brownnak, aki elsőként ösztönözte ezt az önvizsgálatot, és Maureen McConville-nek, aki türelemmel és megértéssel formált kerek egészet az általam elmondottakból.
Y. M.
A címre kattintva beleolvashat a könybe.
Yehudi Menuhin: Befejezetlen utazás
(részlet a könyvből)
A magyarok és a románok életét úgy járja át a zene, ahogy senkiét máshol a világon. Más kisebb nemzetek, amelyek hirtelen saját identitásukra ébrednek, vagy egy despota, vagy egy forradalmár képében látják tükrözni önmagukat, aki felgyújtja a várat, vagy a bosszújával üldözi a szomszéd népeket. Magyarországon és Romániában a nemzeti hősök zenészek: Magyarországon Kodály Zoltán osztozik Bartók Bélával ezen a tiszten, Romániában Georges Enesco osztatlanul és vitathatatlanul bírja honfitársai tiszteletét.
(…)
Romániában Enesco pártfogóm volt, de Magyarországon az első, háború utáni látogatásomkor Bartók már nem vehette magára ezt a feladatot. 1946-ban Magyarország nemzeti hőse egy éve halott volt. Viszont ismertem személyesen, műveit előadtam, és a szólószonátáját nekem írta. Barátságának ezen bizonyítékai, és az iránta érzett tiszteletem megnyitotta a magyarok szívét. Néhány zsúfolt koncerten hangszórókat telepítettek, hogy mindazok, akik nem nyertek bebocsátást, az utcán hallgathassák, és részt vehessenek az előadáson.
Meggyőződésem, hogy a leggazdagabb kultúra Kelet és Nyugat összekapcsolódásából fog kialakulni. Az Osztrák-Magyar Monarchián belül Magyarország fontos kulturális szerepet töltött be, hosszú történelmi folyamat következtében maga a magyar folklór (a törökök, akik Bécsig előretörtek, sok nyomot hagytak maguk után), a balkáni népek hagyományaira, a németekére, a franciákéra, de még az olaszokéra is hatással volt. […] Ahogy Bécs fénykorában vonzotta Mozartot, Beethovent vagy Brahmsot, akik aztán műveikkel gazdagították a várost, ugyanígy ebben az évszázadban Budapest is bizonyos értelemben zarándokhellyé lépett elő – csak éppen vidámabb, bolondabb, izgalmasabb, mint az igazi zarándokhelyek: nagyszerű zenei rafináltság és egy csipet Reno, Nevada keveréke. Sajnos nem jártam virágkorában Budapesten, amikor zenei erővel ajándékozta meg Bartók nagysága a függetlenné vált nemzetet. Az 1930-as első ottani látogatásomkor túl fiatal voltam ahhoz, hogy saját magam ismerjem meg a budapesti zenei élet különböző szintjeit. Az ez után következő politikai huzavona a jó kedélyét biztosan visszafogta, de kioltani nem volt képes.
Be kell vallanom, hogy az 1946-os látogatásom legmarkánsabb emléke egy rendkívül gazdag ebédhez kötődik, amit a város vezetői egy parkban szolgáltak fel, és amit a legendás sztárszakács, Gerbaud állított össze. Budapest még mindig viselte a háború nyomait, és bizony sok mindent nem lehetett kapni. A magyarok számára nyilvánvalóan nagy kihívást jelentett, hogy ilyen körülmények között olyan ebédet készíttessenek nekem, amire még ma is nosztalgiával emlékezem. A Dunán átívelő pontonhídon olyan büszkén közlekedtek a rosszul öltözött budapestiek, mintha nem is háborút vesztett, hanem győztes nép polgárai lennének, mintha a gondok és a reménytelenség közepette az egész világot nyerték volna meg. Ha valaki nem tudja, mikor kerül padlóra, akkor nem ismeri a valóságot. Viszonylag könnyű a főnix madár módjára feltámadni, de amikor valaki vak a másfajta értékekre, észjárásra vagy gondolatokra, akkor ez a főnix rövid, végzetszerű felemelkedése után újra hamuvá éghet. Másként, mit a lengyelek, akik megtanulták, hogyan kell élni az idegen uralmak alatt, vagy mint az okosan számító románok, akik még a szerencsétlenséget is előnyükre tudták fordítani, a magyarok minduntalan egy lépéssel túl messzire mentek. Az 1956-os felkelés előtt pár hónappal újra jártam Budapesten, amikor egy sajtóértekezleten rendkívül elővigyázatlan és buta kérdéseket kellett megválaszolnom, ami azt mutatta, hogy mennyire nem voltak tisztában a maguk szerény helyzetével a hatalmak egyensúlya közepette. Amikor az oroszok beavatkoztak, és egy hozzájuk kötődő rezsimet állítottak fel, nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e ott koncertezni, vagy sem. Egyrészről meg akartam mutatni, mennyire kötődöm a levert néphez, másrészt nem tudtam volna megkerülni, hogy ezen közben az új vezetéssel ne kelljen szolidaritást vállalnom. Egy ideig a második megfontolás győzött, és kihagytam Magyarországot a turnéimból, de idővel az érvek elvesztették meggyőző erejüket. az adott körülmények között kétségkívül Kádár rendszere volt az egyetlen lehetőség. Ha mindent figyelembe veszünk, többé-kevésbé emberségesen viselkedett, és a nyugtalan magyarságnak a személyi szabadság olyan fokát engedélyezte, amit Romániában soha nem tapasztaltam, még ha azok a gyámkodó szovjet hatalommal szemben komolyabb mértékben függetlenedtek is.
Kodály Zoltán zenéje a maga módján egészen biztosan hozzájárult az 1956-os forradalomhoz. Amikor a bukás után a leszámolások jöttek, Kodálynak mégsem esett bántódása a nép iránta megnyilvánuló tisztelete miatt. Tartottak ettől a halk szavú embertől, aki a csípős humorát mosolyogva rejtette látszólag ártalmatlan megjegyzések mögé.
Yehudi Menuhin: Befejezetlen utazás – Életem emlékei, Fordította: Gáti István, Megjelenés: 2012, Kiadó: Typotex, Oldalszám: 555
