„Csak egyetlen embernek volt bátorsága, jó fegyvere és elszántsága s kényszerítő oka is, hogy elűzze a söpredéket. – Ezt a férfiút Jim Lacynek hívták.” 75 éve halt meg Zane Gray, a vadnyugati regények nagymestere.
„Regényei a vadnyugat nagyszerű lovasairól szólnak, a mindnyájunk által kedvelt cowboyokról, akiknek mindig helyén van a szívük és a coltpisztolyuk, s alkalmas pillanatban hol egyiket, hol másikat rántják elő. Szívüket főképp arra használják, hogy kitűnően lovagoló, de nehezen szelídülő vadnyugati hajadonoknak ajánlják föl. A cowboy szerelme általában igen nemes, és belőle kifolyólag meg szokta menteni a leány életét, amelyet marhatolvajok veszélyeztetnek. A két szív találkozásának útjába mégis különféle akadályok tornyosulnak a regény folyamán: hol a lány hiszi azt, hogy a fiú nem szereti, hol a fiú, hogy a lány nem szereti. Megbeszélés útján az ilyesmit nem lehet rendbehozni, mert a cowboyok nem artikulált természetűek. De a végén mégis egymásra találnak, a durva lelkű intrikusokat, akik a lányt egyszerűen babámnak szólítják, agyonlövik, mielőtt célozni tudnának, az ellopott marhák is megkerülnek.” – Írta az 1939. október 23-án elhunyt Zane Gray íróról a Nyugatban Szerb Antal, aki bevallottan nem rajongott sem Zane Gray-ért, sem a vadnyugaton játszódó „cowboyregényekért”.
A századvégi Vadnyugat alig feltárt vidékei, Arizona, Kalifornia tárulnak az olvasó elé, telve természeti szépségekkel s egy kezdetleges társadalom veszedelmeivel. Ifjúkori botlásaiért meghurcolt fiatal legény, Nevada, küzd becsületéért, nevének tisztaságáért.
Nevada, életét kockáztatva beáll egy marhatolvaj-banda tagjai közé, hogy leleplezze és ártalmatlanná tegye a bűnszövetkezet hátterében meghúzódó főkolompost. E halálos küzdelem közepette kisarjad a szerelem is Nevada és a baráti telepescsalád leánya között.
Romantikus hangulatokkal, bonyodalmakkal teli regény ez, amely a western-irodalom kedvelőinek népes táborában nagy érdeklődésre tarthat majd számot. Nagy Bálint fordításában.
Zane Gray: Vadnyugaton
(Részlet a regényből)
TISZTÁRA MOSOM A NEVEM!
Északról, a fenyegető Mogollonok mély, vad hegyszorosaitól be mélyena Painted sivatag csillogó síkságáig gyilkoltak és raboltak a marhatolvajok, s az Arizona vészjóslón hömpölygött a medrében.
Csak egyetlen embernek volt bátorsága, jó fegyvere és elszántsága skényszerítő oka is, hogy elűzze a söpredéket. – Ezt a férfiút Jim Lacynek hívták.
A törvény mindkét oldalán állók egyaránt üldözték Jim Lacyt, azaz Texas Jacket, illetve Nevadát, aki csak egyet mondott:
“Élve vagy halva – tisztára mosom a nevem!”
ELSŐ FEJEZET
Miközben megsarkantyúzott lova kivágtatott az útra, Nevadavisszapillantott. A nyeregből jól látta a három élettelenül heverő férfit azembergyűrű közepén. Fegyverének kék füstje lassan gomolygott a magasba,majd tovaszállt. Ben Ide kővé dermedt arca sápadtan fehérlett a napfényben.
– Viszontlátásra, cimbora! – kiáltotta rekedten Nevada, és felállt akengyelben, hogy feje fölött meglengesse a sombreróját. Úgy gondolta,örökre szóló búcsú ez barátjától, aki megmentette, segített rajta, visszaadta a becsületét, s akit testvéreként szeretett.
Aztán Nevada a földút felé fordult, amelyen lova most völgynek vágtatott. Újra elfogta az a félelmetes, szörnyű hangulat, amelyet az iméntegy pillanatra elhessentett a vágtatás öröme…
Volt valami meghittség és derű abban, ahogy gyors lábú lovánszélsebesen száguldott a mindentudó, komor hegyek felé. Milyen sokszor vágott arcába az a csípős szél, miközben kockán forgott az élete! Mostazonban nem a félelem, nem is az élethez való ragaszkodás késztettemenekülésre.
Nevada villámgyorsan tért le az útról, s a ranch hátsó, nyitott kapujánvágtatott ki a vadzsálya borította rétre, s valósággal repült a tó menténhúzódó ösvényen. Egyfelől a zöld víztükör, másfelől a szürkés vadzsálya-szőnyeg ködlött. Még a kanyargó ösvényt sem látta vérbe borult tekintete. Pedig már nem is volt értelme a nyaktörő vágtának. Bár meglehet, hogy atörvény emberei a sarkában lesznek, mint ahogy éveken át tették, de ez agondolat most csak egy pillanatra merült fel benne.
Feldúlt lelkiállapotát valamennyire enyhítette a sebes, erőteljes vágta. Gondolatok, érzések, benyomások kavarogtak benne azzal a már ismertundorral együtt, amely mindig elfogta, valahányszor embervért ontott. És ezaz érzés most még jobban elhatalmasodott rajta, mint valaha.
A ló vadul vágtatott az enyhe dimbes-dombos terepen, az ide-odakanyargó ösvényen; Nevada árkokat ugratott át, eltűnt a hajlatokban, majdfelkapaszkodott a vízmosásokból. Olyan volt az egész, mint valami őrültmenekülés önmaga elől. Nekihevülten, verejtékben úszva, fokozatosan adtaát magát az egész teljesítő képességét igénybe vevő erőpróbának.
Öt mérföldnyi vágta után ló és lovasa a tó túlsó partjára került. Itt azösvény finom homokon kanyargott tova. A tó mentén, ott, ahol a déliverőfény már megolvasztotta a jeget, a ló a vágtából ügetésre váltott.
Nevada látta a lovak mély patkónyomait a part mentén, bent a jégen pedig ahosszú karcolásokat és vágásokat, ahol ő és Ben meg a kiszabadított banditák elfogták a még egyszer nekiiramodó, majd elvágódó hatalmas, vadcsődört, Kalifornia Redet. Nevada nem tudott másra gondolni, és ujjongottmagában, miközben elhaladt ama hely mellett, ahol nem mindennapiszerencsével Ben Ide foglyul ejtette a vadlovat.
Micsoda különös játéka a sorsnak! Milyen bolond is volt Ben, amikor alkut kötött az elfogott marhatolvajokkal, hogy szabadon bocsátja őket, hasegítenek neki elfogni a vörös csődört! Őrült alku volt, nem vitás, de Nevadacsak még jobban megszerette érette Bent. Mert Ben vérbeli vadlóvadászvolt.
Nevada a meredek parthoz ért, ahol a Forlorn River a tóba szakadt.Felkaptatott a hirtelen emelkedő ösvényen ahhoz a facsoporthoz éskunyhóhoz, ahol ő és Ben oly boldog magányban éltek. Ben – a Tule Lake-igazdag marhatenyésztő kitagadott fia – és ő, a hol bolyongó, hol menekülő,magános, pisztolyos ember, akitől Ben csak egyetlen dolgot kérdezett, és máris befogadta.
– Honnan jössz? – kérdezte Ben. – Nevadából – hangzott a válasz. És ez maradt az az egyetlen név,amelyen őt Ben mindvégig ismerte.
Most pedig mindennek vége. Nevada leugrott az izzadt, ziháló lóról.
– Nos, Baldy – mondta, odadobva a kantárszárat –, megérkeztünk.Gondolom, egérutat nyertünk.
Bánatosan letelepedett a tornác lépcsőjére, hátralökte a sombreróját, ésujjaival csapzott hajába túrt, hogy hátrasimítsa forró homlokáról. Átbámult ató fölött a távoli lankán szürkéllő foltokra: a Blaine tanya kunyhói és istállóivoltak.
Még egyszer utoljára hatalmába kerítette a gyomrától a szívéhezfelkúszó, dermesztő és émelyítő undor, de lassan felengedett a szorítása,hogy szelídebb emberi érzéseknek adja át helyét. Pedig jobb lett volna, ha aziménti nyomasztó dermedtség nem enged fel, mert így valami lassanelhatalmasodó fájdalom nyomult a helyébe.
“Azt hiszem, nem búslakodhatom itt bagoly módjára – morfondírozottmagában Nevada, miközben felemelkedett. – Annyi bizonyos, hogy amimegtörtént, az megtörtént, s nem is kívánnék rajta változtatni… Drága, öreg Ben!”
De arra már nem tudta rászánni magát, hogy azon nyomban benyisson akunyhóba, ahol megtanulta, mi az igazi barátság.
