„A szabadság viccet szül, a vicc szabadságot.” Noha a korok humora, viccei változóak, az igazi, a jó humor mellett nem szabad csak úgy elmenni.
A vicc lélektanáról
A 160 éve született nagy bécsi pszichiáter, Sigmund Freud nemcsak a tudományban hozott újat, munkássága a szellemi-művészeti életre, irodalomra, teljes gondolkodásunkra is máig rányomja bélyegét. Alig fordult valaha elő, hogy az orvoslás és a pszichológia oly széles körben hatott volna a közgondolkodásra, mint a freudi szemlélet. A mindennapokban, a laikusok körében is polgárjogot nyertek olyan fogalmak, mint a tudattalan, a tudatalatti, az Ödipusz-komplexus, a libidó, a felettes én vagy éppen a pszichoanalízis.
Freud kutatta először a vicc lelki mozgatóit is. A vicc és viszonya a tudatalattihoz című művében az emberi lélek e sajátos jelenségének tudományos területére kalauzolja az olvasót. Az említett műve a tudományos elemzés mellett rendkívül érdekes, sőt szórakoztató olvasmány, megállapításait ugyanis remek viccekkel illusztrálja.
A viccet az emberi örömszerzés egyik formájának tartja, rámutatva arra, hogy a vicc a belső gátlásokat a nevetés által feloldja. A vicc, mint a komikum egyik válfaja többnyire emberi hibát, jellemgyengeséget bírál, úgy, hogy nevetségessé teszi. Az irányzatos, tendenciózus vicceket kirobbanó kacagással fogadjuk, és olyan örömforrást jelentenek, a melyek az ártatlan szóviccekkel nem érhetők el, az ellenfél olyan tévedését, hibáját, gyengeségét figurázza ki, amelyet különböző okok miatt nem mondhatunk ki.
A viccek egyfajta népi, főleg városi folklórnak is minősülnek, mert szerzőinek egy része nem ismert. Ugyanakkor hatnak a társadalomra, hiszen egy-egy jó viccet egymásnak mesélnek az emberek. Korunkban, e folklórba már belejátszik a média: a televízió, a rádió jóvoltából a szerző sem a „nép ismeretlen fia”. Régebben a kabarészínpadok is hasonló szerepet töltöttek be, jóllehet kevesebb emberhez jutottak el.
A pesti vicc
A pesti kabaré – amely színpadot ad a viccnek – egykori szerzői csakúgy, mint előadói már a műfaj klasszikusai lettek: Nagy Endre, Békeffi László, Kellér Dezső és sorolhatnánk a nagy neveket. Még Ady is így nyilatkozott: Nagy Endre és kabarészínpada az ország lelkiismerete, amely felér egy álparlamenttel. Szerte a városban elterjedt a mondás: Ha tudni akarom mi történt a városban, este elmegyek a „Nagyendrébe”!
A kabaré rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert a közönség körében, ez volt Nagy Endre igazi műfaja. Titka a rögtönzésnek álcázott, előre alaposan kidolgozott, megtervezett csattanókban, szellemes konferanszokban rejlett. Addig nem tapasztalt könnyedséggel tudott az aktuális politika kényes kérdéseivel tréfálkozni, rendkívüli műveltsége, tehetsége nyilvánvalóvá vált elmés konferanszaiból. Világa a tipikus pesti polgáré, aki naponta értelmezi a politika eseményeit, kellemes kávéházi, csevegő stílusban. Hihetetlen tehetségével, szellemességével beszédhibáját is (kissé dadogott) képes volt a hatáskeltés szolgálatába állítani.
Békeffihez fűződik az a vicctípus, amelyet Freud úgy mutatott be, hogy bizonyos szövegkörnyezetben a szavak elvesztik eredeti jelentésüket, ámde adott szituációban visszakapják azt. Békeffi 1943-ban a Pódium Kabaré színpadán úgy élt e vicc lehetőségével, hogy amint kilépett a színpadra, a háta mögötti falon lógó Hitler kép abban a pillanatban leesett, a művész pedig laza könnyedséggel hátraszólt: akasszátok föl! Az illetékesek annyira megértették a viccet, hogy a függöny legördülte után Békeffit letartóztatták, és a dachaui koncentrációs táborba deportálták. (A tábort túlélte, de a háború után nem tért vissza Magyarországra.)
A zsarnokok, az autokratikus személyiségek nem szeretik a viccet, a humort. Nem tűrik, ha az ellenük irányul, mert lázadást éreznek benne. A vicc célpontjai gyakorta védett személyiségek, politikusok, hatalmasságok. A célba vett személyt kinevetjük, ami örömet nyújt, oldja a félelmet, mert kimondja a kimondhatatlant. A száz éve született nagy humorista, Királyhegyi Pál a második világháború kitörésekor tért haza sikeres külföldi útjáról. Öniróniával így élcelődött utóbb: „Féltem, hogy lekésem az auschwitzi gyorsot.” Az ötvenes évek diktatúrája idején közszájon forgott az a vicc, mely szerint ilyen táviratot adott fel: „Joszif Visszarionovics Sztálinnak, Moszkva. Rendszer nem vált be. Tessék abbahagyni Királyhegyi”. 1950-ben kitelepítették, mint utóbb mondták: adminisztrációs tévedésből – a hatalom hajlamos az ilyenfajta „tévedésekre”.
A kevésbé diktatórikus rendszerek prominens képviselői sem lelkesednek az irányzatos, netán ellenük szóló politikai viccekért. Jól tudják, hogy a vicc a tekintélyes személyiségek elleni bírálatok legkedveltebb módja, alkalmas a túlburjánzott tekintély megnyirbálására. Azt is tudják, hogy, ha valaki a humorral, viccel szemben hadakozik, még nevetségesebbé válik, tekintélyét még inkább aláássa. A tendenciózus viccek alapjában a leleplezést szolgálják, csakúgy, mint a védekezést.
A Sigmund Freud által feltárt, viccre, humorra vonatkozó megállapítások korunk feszült, ellenségeskedő légkörében is tanulságosak lehetnének – akárcsak a német Jean Paul aforizmája: A szabadság viccet szül, a vicc szabadságot.
