Nem egyforma képességekkel születünk. Ismereteinket, tudásunkat évről-évre módszeresen bővítve jutunk el a felnőtt korba. Vannak azonban kivételek, akik már apró gyermekként elképesztő tehetséget bizonyítanak a tudomány, a művészet, vagy akár a sport valamely ágában. Őket tartjuk csodagyerekeknek.
„A legszívesebben gyermekekkel beszélgetek; tőlük még remélhetem, hogy majd értelmes lények lesznek” – mondta Sören Kierkegaard dán író, filozófus (1813-1855). Tatay Sándor a magyar író szemszögéből fogalmazta meg, hogy „A gyerekek általában igényesebbek a felnőtteknél, kevésbé tűrik az ügyes semmitmondást.” Nem kevésbé tanulságos Werner Wohirabe gondolata sem: „A tehetséges gyerekek szülei hisznek az öröklődésben. A visszamaradt gyerekek szülei nem.”
A tehetséges gyermekek közül is kiemelkednek valamilyen csodálatos, korán megnyilvánuló képességükkel azok, akikre gyakran mondjuk: csodagyerekek. Ez legtöbbször szellemi tulajdonság, bár volt már példa rá, hogy testi adottsága okán kiáltottak ki csodagyereknek valakit. A 19. század végén Budapesten, a Fehér Hajó fogadóban lehetett szerény belépődíj ellenében megtekinteni azt a Sárszentmiklóson született kisfiút, aki kereken száz kiló volt. Aztán őt is lekörözte egy másik fizikai csoda: egy Stíriából érkezett, mindössze kétesztendős kisgyermek, aki a mérlegre téve másfél mázsát nyomott.
A valódi csodagyerekek azonban nem a testi külsőségeken elámuló középszert kápráztatták el, hanem a szellem világát. Az irodalomban, a művészetekben és a tudomány világában egyaránt akadtak csodagyerekek. Kiragadott példáink élén álljon Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791), aki már ötévesen komponált, élete további, alig harminc évében pedig több mint hatszáz alkotással gyarapította az egyetemes zeneirodalmat. A salzburgi csodagyerek a bécsi udvarban is koncertezett, ahol – így a fáma – „Mária Terézia királynő egyszer a klavír mellől kapta fel és kebléhez ölelve az ölébe ültette”.
Csodagyereknek indult egy reménytelenül beteg kisfiú, a szintén keveset élt Blaise Pascal (1623-1662), akit – mint Hegedűs Géza írta róla – „Sehogyan se lehet egyértelműen a kultúrtörténet egyik vagy másik fejezetébe besorolni, hiszen ez a nagy jelentőségű fizikus és matematikus csak játéknak tekintette azokat a tudományokat, amelyeknek múlhatatlan érvényű törvényszerűségeit állapította meg.”
Alexandre César Léopold Bizet – aki az egyik nagybácsija kedvéért később a Georges névvel helyettesítette eredeti keresztneveit – szintén csodagyerek volt; alig tízévesen már a párizsi Conservatoire óráit látogatta. Zongorázni úgy tudott, hogy volt Liszt-darab, amit a szerzőn kívül csak ő volt képes lejátszani. Tizenhét esztendős alig múlt, amikor 1855-ben megszületett első nagyzenekari műve is, a C-dúr szimfónia. Legismertebb művét, a Carment 1875-ben mutatták be Párizsban, akkor még mérsékelt sikerrel.
A ma Ausztriához tartozó Doborjánban született Liszt Ferenc (1811-1886) is korán felhívta magára környezete figyelmét rendkívüli zenei képességeivel: már 9 éves korában önálló koncerteket adott Kismartonban, Sopronban és Pozsonyban, ahol néhány főúr ösztöndíjjal jutalmazta meg a tehetséges csodagyereket. A szülei Bécsbe küldték, ahol több koncertet adott, és egyre ismertebb lett, többek közt Beethoven is felfigyelt a fiatal Liszt tehetségére, akinak tudását csakhamar a kor legjobb zongoraművészéhez, Frederic Chopinéhoz hasonlították.
Csodagyerekként született 1887-ben Szabadkán Brenner József is: Kosztolányi Dezső unokatestvére több hangszeren játszott, kitűnő zenészként cseperedett fel, festett, és már gimnazista korában novellákat írt, melyek aztán Csáth Géza néven jelentek meg. Csodagyereknek számított Jókai Mór (1825-1904) is: a félénk kisfiú első verseskötete tízéves korában jelent meg.
A világirodalomban mozarti csodagyerekként könyvelték el a pályakezdő Arthur Rimbaud-t (1854-1891), aki oly életkorban hozott létre páratlan művet, amelyben Shakespeare még meg sem szólalt. Hollywood igazi csodagyerekének, az 1962-ben, Los Angelesben született Alicia Christian Fosternek nemigen lehetett hagyományos értelemben vett gyerekkora: két és félévesen már fotómodellkedett, hároméves korában állt először kamera elé, egy napozókrémet reklámozva. Hétévesen, különböző televíziós sorozatokban fellépve már gyermeksztárnak számított. Felnőve – már mint Jodie Foster – 32 éves koráig 33 filmben játszott.
Áttérve hazánkra, a debreceni Csokonai Vitéz családban a csodagyerekként emlegetett Mihály (1773-1805) két-három évesen már a betűk formája iránt érdeklődött a felnőtteknél, korunk legismertebb magyar csodagyerekeivel pedig a Polgár család büszkélkedhet, hiszen a sakk világában a kisgyermek koruktól világszínvonalon játszó Polgár-nővérek (Zsuzsa, Judit és Zsófia) neve fogalommá vált. Azt pedig, hogy a csodagyerekek gondolatvilága is halad a korral, mi sem bizonyítja jobban, hogy kiugróan tehetséges magyar fiatalok nevét napjainkban leginkább a számítástechnikához, a modern fizikához és az űrkutatáshoz kapcsolható tudományok terén kapja szárnyra a hírnév.
A gyermekként fölismert tehetség önmagában is felelősségre kötelezi a mindenkori szülők, a felnőttek nemzedékét. Egy svéd tanítónő, Ellen Key, a haladó gyermeknevelés ügyének apostola 1900-ban a gyermekek századának nevezte a huszadikat. Ezt figyelmezetésnek is szánhatta, hogy nem elég egyetlen gyermeknap a földgolyó kétmilliárd apróságának valamennyi gondja megoldásához, valamennyi joguk érvényesítéséhez.
A harmadik világban a hat éven aluli gyermekek több mint fele éhezik. Amíg szerte a földkerekségen naponta harmincöt-negyvenezer gyermek veszti életét az elégtelen táplálkozás, a szennyezett ivóvíz vagy a különböző fertőzőbetegségek következtében, addig óhatatlanul szükség van arra, hogy a szándékot, a törődés folytonosságát tekintve az esztendő minden napja gyermeknap legyen.
