Egykor sok vérmes embert megvédett a gutaütéstől, ha eret vágtak rajta, vagy más módon csapolták le az ereiben túláradó életnedvet.
Főként piócákat alkalmaztak erre a célra, de sokan voltak, akik a kevésbé riasztó köpölyözést választották. Mi volt ez a művelet és alkalmazzák-e még napjainkban? A köpölyözés ma már alig hallható szó. A felületes ember a köpüléssel keveri, noha az a vajkészítés népnyelvi szava. Az alaposés kíváncsi olvasó viszont felüti nyelvünk értelmező szótárát, ahol ezt találja: „A köpöly kis üveg- vagy fémbura, amelyben melegítéssel megritkították a levegőt, majd hirtelen a beteg testrésznek gyakran felhasított bőrfelületére borították. A légnyomáskülönbség szívó hatása a bőrfelületen, illetve a beteg testrészen vérbőséget idézett elő, vagy a vérzést elősegítette, fokozta.”
Rendben, bólint a szótárazó, de mire volt ez jó? A köpölyözés, amely gyakran addig tartott, amíg a beteget megszabadították vére nyolcvan százalékától, a hiedelem szerint mindenre használt – a fejfájástól az elhájasodásig, de valójában csak a tüdővizenyő, egyes szívpanaszok vagy magas vérnyomás ellen volt hatásos. Virágkorát az 19. század első felében élte, amikor a vákuumos alkalmatosság mellett a vérszívó pióca, más néven nadály is segített a vérbőség apasztásán. „De nem foly a vére, mert nincs olyan bőven; / Száz nadály, száz köppöly se szína belőle/ Mind éhen veszett ki bolhája, t…je.” – írja Arany János a Nagyidai cigányok című költeményében.
A köppöly vagy köpöly szepesi szász eredetű szó (köppel), a gyógyfürdőikért gyakran látogatott szepességi szász városok nyelvéből vándorolhatott a régi orvos-, fürdő- és borbélymesterség szókincsébe. Mert hajdanán a borbélyok is köpölyöztek, azaz – kérésre – a kuncsaftjuk valamely testrészéből köpöllyel vért szívtak. Száraz köpölyözés során a bőr felnyitása nélkül, véres köpölyözéskor pedig felnyitásával vonták el a vért. Egy korabeli leírás magyarázata szerint ez a beavatkozás „a mélyebb gyulladt szervektől elvonja a vért a felület felé, s így lobcsökkentőleg hat”. Ugyanebből a leírásból azt is megtudhatjuk, hogy „Néha 2, 3, 4 köpölyt is alkalmaztak egymás után. Ilyen volt a véres köpöly; a száraz köpölyözés csak abból állott, hogy az üvegburát a bőrfelületre nyomva, benne a levegőt megritkították, s a bőrrészlet a burába egészen beszívódott, erősen vérbő lett, sokszor ilyen módon még szerózus izzadmányok is keletkeztek. Ilyen volt az Innod-féle köpölycsizma, amely állott egy nagy üveghengerből, melybe a láb elfért, s légmentesen fogta körül a lábat, ekkor légszivattyúval kiszívták belőle a levegőt, s az egész alszár ki volt téve az erős szívóhatásnak.”
De vajon köpölyöznek-e még manapság is, amikor pirulákkal is karban tartható a magas vérnyomás és más módon kezelhető a többi nyavalya? Kutakodásunk kiderítette: igen. Az interneten így számolt be friss élményéről egy fiatal: „annyira be volt csomósodva a hátam, hogy muszáj volt új masszőrt keresni, aki a kezelés végén javasolta, hogy próbáljuk ki a köpölyözést. Ez egy ősi gyógymód, a zónák ingerlésének egyik legerősebb módja. Kis üveg vagy porcelán harangot tapasztanak a bőrfelszínre, melyben vákuumot képeznek. A szívó hatás vérbőséget okoz az adott területen és javítja a vérkeringést. Végül is nem fájt nagyon (csak akkor döbbentem meg, amikor ma reggel a tükörben megláttam, hogy csupa kék-zöld folt a vállam, és még mindig fáj)”.
Hát bizony – mint ahogy Vas Gereben már megmondta A pörös atyafiak című regényében: „Kék folttal jössz majd haza, előre meg is rendelem a borbélyt köpölyökkel” -, a jó közérzetnek ára van. Olykor – s persze csak egy ideig – épp a jó közérzet.
