„Ami fontos, azt csöndesen életben kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz” – vallotta a 15 éve elhunyt Popper Péter pszichológus, pszichoterapeuta, író.
„Popper Péter hosszú éveken át, egészen haláláig rendszeresen tartott a széles nyilvánosságnak szóló előadásokat, melyeket az ország minden pontján óriási érdeklődéssel várt a közönség. Ezeken a sokszor több száz fős találkozásokon az élet nagy kérdéseiről és problémáiról mesélt, melyek alaposan meg tudják gyötörni, sebezni az emberi lelket. Ezeket nevezte ő lélekrágcsálóknak. A hallgatóság persze mindig azt szerette volna megtudni tőle, hogy mi a megoldás, hogyan védekezhetünk a lélekrágcsálók ellen, és miként gyógyíthatjuk be az általuk ejtett sebeket. Ő pedig, ha ismerte az ellenszert, a gyógyírt, ha tudott valami titkos praktikát, akkor elárulta. Ha nem, akkor minden szépítgetés és kincstári optimizmus nélkül bevallotta: nem hisz abban, hogy az élet minden problémájára létezik megoldás. Vannak olyan helyzetek is, amelyeket csak elviselni lehet, jól vagy rosszul. A tanítás azonban sohasem felesleges, hiszen információk és megoldások mellett vigasztalást is nyújt, segít újragondolni és átértékelni dolgokat, erre pedig valamennyiünknek szükségünk lehet.” (Lélekrágcsálók – Válogatás Popper Péter legjobb előadásaiból)
Popper Péter 1933. november 19-én Budapesten született. Az ELTE-n 1957-ben szerzett diplomát filozófia-logika, valamint pszichológiatanári szakon. Ezután fizikai munkát végzett, általános iskolában tanítóskodott, majd a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola előadója, a Fiatalok Átmeneti Nevelőintézetének pszichológusa, 1963-tól a budapesti orvostudományi egyetem I. sz. Gyermekklinikájának munkatársa, majd főmunkatársa volt.
1980-92-ben a SOTE orvospszichológiai csoportját vezette. 1980-ban docenssé nevezték ki, 1984-92-ben egyetemi tanárként oktatott. 1974-90 között ő szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemlét. 1992-ben korengedményes nyugdíjba vonult, állásáról és minden hazai közéleti funkciójáról lemondott. 1992-94-ig Izraelben vendégprofesszor, majd hazatérése után két évig Horn Gyula miniszterelnök személyes főtanácsadója volt.
Tanított az ELTE-n, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Rabbiképzőben és a MÚOSZ újságíró iskolájában. Fő kutatási területe a pszichoterápia, a társadalmi beilleszkedési zavarok és a valláspszichológia volt.
„HOGYAN LEHET MŰVELT AZ EMBER?
– Úgy, hogy olvas.
– És azután?
– Elgondolkodik azon, amit olvasott.
– És azután?
– Megint olvas.
– És?
– Megint gondolkodik.
– És?
– És… nincs tovább! Csak jönnek végtelen sorban a „megint”-ek. Ha szerencséje van, ez így tart mindhalálig.” (Popper Péter: Ők – én vagyok)
Később lett ismert, hogy „Professzor” fedőnéven a Kádár-korszak titkosszolgálatának dolgozott: elsősorban a galerik ellen fellépő ügynököknek és rendőröknek tartott kihallgatási technikákról oktatást, illetve szakértőként közreműködött egyes kihallgatásokban.
Szabadidejében mindig szívesen foglalkozott szépirodalommal, maga is írt színdarabokat.
Hosszant tartó betegség után 2010. április 16-án halt meg.
„Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat. Összes fájó, kedvezőtlen, nemegyszer undorító tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül – és csak ezen az elfogadáson belül – megkísérelhetjük, hogy – pánik és hisztéria nélkül – változtatni próbáljunk magunkon. Önmagunk vállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.” (Popper Péter: Lelkek és göröngyök)
Fő művei: A kriminális személyiségzavar kialakulása (1970), Személyiségünk titkai (Ranschburg Jenővel, 1978), Színes pokol (1979), A belső utak könyve (1981), Rorschach-szótár (kézirat, 1981), Az orvosi pszichológia alapkérdései (1983.), Lexikon a szerelemről (szerk, 1987), Studies in Clinic al Diagnostics and Psychoterapy (szerk, 1990), Hogyan öljük meg magunkat? (1991), A pokol színei (1991), Gyerekek, szülők, pszichológusok (társszerk, 1992), Az Istennel sakkozás kockázata (1995), Istenek órája (1996), Peloni avagy Pilátus testamentuma (1997), Fáj-e meghalni? (1999), Hazugság nélkül (1999), Felnőttnek lenni… (2000), Út a tükrökön át (2000), A meghívott szenvedély (2000), Holtidő (2001), A valláspszichológia néhány fontos kérdéséről (2001), Van ott valaki? (2001), A tigris és a majom (2002), 666 – A sátán a XXI. században (2002), Lélek és gyógyítás (2002), Ők – én vagyok (2003), Az Írás (2004), Szeretet, szerelem, szexualitás (Bagdy Emőkével és Belső Nórával, 2004), Részemről mondjunk mancsot (2004), Titok, elhallgatás, őszinteség (Csernus Imrével, Kígyós Évával, 2004), Kinyílt az Ég? Profán verseskönyv (2005), Az önmagába térő ösvény (2005), Az Istennel sakkozás kockázata (2005), Mi az élet étterme? (2005), Lelkek és göröngyök. Pszichológiai írások (2005), Várj, amíg eljön az órád. Rekviem Indiáért (2005), Egy illúzió halála (2005), Mit tehetünk magunkért? (Balogh Bélával, 2005), Lélek és gyógyítás (2005), Kizökkent az idő. Drámaügyi mosolygások és mérgelődések (2006), Napidő (2006), Vallásalapítók (2006), Láthatatlan ellenségek (Pándy Máriával, Ranschburg Jenővel, 2006), Hazugság nélkül (2006), Praxis – avagy angyalok a tű fokán (2007), Út az istenektől Istenhez (2007), A széthasadt kárpit (2007), Ingovány (2007), A nem értés zűrzavara (2008), Ne menj a romok közé. A megszakadt kapcsolatok tragikuma (2008), Hordaléktalajon (2009), Válság és megújulás kívül belül (2009). Színdarabjai: Isten komédiásai (1985), Útvesztő (1987), Kék balett (1988). Egykori lakóházának falán, a XIII. kerületi Csanádi utcában, emléktáblát avattak 2014-ben.
