„Nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul, mint mi”, állapítja meg a Pesti barokk egyik szereplője, és kétségtelenül a vitalitás és a szorongás furcsa kettőssége jellemzi leginkább ennek a különleges könyvnek a hangulatát.
Nem gyakran esik meg, hogy egy magyar író első regényéért a legjobb kiadók vetélkedjenek, a legrangosabb folyóiratok közöljenek belőle részleteket, és hogy – még mielőtt megjelent volna – külföldön is érdeklődés mutatkozzék iránta. Még kevésbé szokott előfordulni, hogy egy ilyen ígéretes elsőkönyves szerző 60 fölötti legyen. Az pedig végképp ritkaságszámba megy, hogy ezzel a debütálással az illető több, mint negyedszázados kihagyás után tér vissza az anyanyelvéhez.
Pedig ez történt a Pesti barokk című regénnyel, mely valóban az első szépirodalmi műve szerzőjének, a valóban 63-ik évében járó Dés Mihálynak, aki 1986 óta valóban külföldön él. Magyarországon műfordító volt, lektor, kritikus és alkalmi filmszínész, Barcelonában pedig újságíró, lapszerkesztő, egyetemi tanár, kulturális menedzser és a spanyol-nyelvű világ egyik tekintélyes folyóiratának, a Lateralnak (1994-2006) alapítója és igazgatója.
Nem csak a megjelenés körülményei különlegesek, maga a könyv is az. Ebben egyetértett minden eddigi olvasója: kiadók, szerkesztők, kritikusok… Abban viszont eltért a véleményük, hogy voltaképpen miről is szól ez a könyv. Pedig megannyi modern regénnyel ellentétben ennek nagyon is körülírható témája van: Budapesten játszódik 1984-ben, narrátor főhőse egy lézengő, léha értelmiségi, aki disszidálásra készül.
Az ő szerelmi, szellemi, családi, társasági és társadalmi kalandjairól számol be a könyv, de sokrétűsége és eseménygazdagsága annyiféle olvasatot ad, hogy van, aki Don Juan paródiának tartja: a vágy, a libidó, a csábítás humoros eposzának; van, aki nemzedéki krónikának: egy értelmiségi szubkultúra tablójának á la Kereouac Útonja; van, aki posztmodern történelmi regényt lát benne; van aki groteszk Bildungsomant; vagy éppen a kudarc – egyéni, nemzedéki, társadalmi kudarc – regényesített metafóráját; más pedig egy ál roman à clef-t, melynek zárjába végül egyik kulcs se illik bele.
Pedig egész kulccsomót kap a kezébe az olvasó. Minden fejezet más műfajban vagy kameraállásból van megírva. Akad benne groteszken erotikus mikrorealista szerelmi jelenet, keleti mesék technikájával megírt gáláns epizódok, családregény-kivonat, hagyományos novella, emlékirat, esszé, napló, vicc-antológia, pszichoanalitikus vallomás, jelentések (besúgói, lektori, vállalati…), temetőben játszódó színházi bohózat, szexuális, családi és közéleti krimi, filmforgatókönyv, publicisztika, levélregény, apokaliptikus látomás…
A különbző stíluselemek egymást kiegészítő és cáfoló barokkos ellenpontozása egy metairodalmi stílusgyakorlat képzetét keltik – nem éppen alaptalanul. De ez csak a regény rejtett dimenziója. Mert egyébként egy elsöprően sodró lendületű, olvasmányos könyv ez, melyben az egyes fejezetek technikai váltásai a cselekmény új fordulataival párosulnak.
Bár Dés könyvének semmi köze a mágikus realizmushoz, abban mégis a Száz év magányra emlékeztet, hogy egy szofisztikált elbeszélői gépezet segítségével egy kivételesen populáris regényt hoz létre. Ez a Pesti barokk legfőbb (vagy legalábbis legvonzóbb) erénye: hogy egyszerre komikus és véresen komoly, megindító és cinikus, trágár és lírai, szinte tapinthatóan érzéki és irónikusan intellektuális…
A könyv humora – mely a narrátor-főszereplő hangjára épül – Woody Allenre, Philip Rothra, Italo Svevóra emlékeztető neurotikus humor, csak éppen rabelais-i hedonizmussal és vitalitással párosítva. Ha pedig a kudarc-motivuma felől közeledünk hozzá, akkor viszont egy élettől duzzadó, dionüszoszi kudarccal találkozunk. „Nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul, mint mi”, állapítja meg a Pesti barokk egyik szereplője, és kétségtelenül a vitalitás és a szorongás furcsa kettőssége jellemzi leginkább ennek a különleges könyvnek a hangulatát.
Dés Mihály: Pesti barokk
XIII. ÚTKÖZBEN (1984 május 21 – 27)
Gábor N.Y.-ban szenved, János Pesten. Ezen szenvedés epizódjait mesélik egymásnak. Jancsi kudarca nemcsak szakmai és anyagi: Nagyi meghal, Évi terhes lesz, a gyereket elvetetik. Gábor csalódott Amerikában, semmi se jön össze neki. Újabb viccantológia készült el, ezúttal zsidó-témakörből, film- és üzleti ötletek sorjáznak, Jani szerelmi válsága, Gergő posztumusz kézirata, Évi orgazmusa és megannyi egyéb dolog kerül megtárgyalásra.
Amerikai anzix 1984-ből
„Mondtam neked, hogy a fél ország tréningruhában jár? Ez nem vicc, hanem az új divat. Néha az az érzésem, hogy egy SZOT-üdülőben vagyok. Aztán ott van az edzőcipő. Elterjedt, hogy az egészségesebb, mint a rendes, normális csuka, és mivel egy átlagamerikai még az életét is föláldozná a jobb vérkeringésért, most olyan böszöm súzokba járnak, mintha a Csomolungma megmászására készülnének. A tréningruhás hordáknál ez még csak hagyján, ott beleillik a nyugdíjasklub-esztétikába, de amikor öltönyös faszikat, meg rózsaszín ruhakölteményes, kékhajú öregasszonyokat látsz ilyen kosárlabdás csukákban, visszasírod az NDK divatipart.
És ha már a sportos-kirándulós témakörnél tartunk: a másik új divat a hátizsák. Minden második ember, főleg a fiatalok, hátizsákkal jár. Először nem akartam hinni a szememnek: mit keres ennyi kiránduló az utcán? Hova készülnek? Légvédelmi gyakorlat? Általános evakuáció? Orosz invázió készül, csak engem nem értesítettek? Arra tippeltem, hogy gázálarc és gyíkhúskonzerv van a puttonyban, de nem, és az életben nem találnád ki, mit hordanak a városi lét eme nélkülözhetetlen tartozékában: vizet, Janikám, egy bazi műanyag flakon vizet…! Ma már egy középosztálybeli amerikai fiatal nem lép ki az utcára megfelelő mennyiségű víztartalék nélkül. Sose lehet tudni: még a végén kiszárad, mire odaér a randira vagy megszűnik a vízellátás, mire átmegy az egyetem egyik épületéből a másikba… Tényleg rejtély, hogy hogyan tudott naggyá válni ez az ország. Természetesen a víz is és az edzőcipő is a hosszú élet kelléke. Itt minden e körül forog: baromira szeretnének örökké élni és frissen, fiatalosan elpatkolni. Mindez rendjén is volna, ha amúgy nem élnének olyan kibaszott egészségtelenül.”
