Charlie kívülről szemléli a világot, s hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. Senkit nem akar megbántani, botladozik az életben, így aztán kissé zűrös minden körülötte.
A szülei féltik, testvérei hol elviselik, hol dühösek rá. Sok haverja van, mégis sokszor magányos. De a regénybeli alak nincs egyedül: irodalmi rokonai számosak. Holden Caulfield-tól egészen Nemecsek Ernőig, vagy az ifjú Wertherig?
„És ha azt nem is választhatjuk meg, hogy honnan jövünk, azt eldönthetjük, hogy hová tartunk…”
Charlie-nak közel egy évét követhetjük végig a furcsa levélregényben, 1991. augusztus 25-étől 1992. augusztus 23-áig ír rendszeresen valakinek, ügyelve arra, hogy a levelezőpartnere ne jöhessen rá, ki postázza neki az egyre bizalmasabb feljegyzéseket. A kötet végére aztán az olvasó számára is kiderül ezekből a levelekből Charlie saját maga előtt is titkolt traumája, ami talán magyarázat a különös viselkedésére. A középkamasz fiúnak csak a viselkedése hasonlít egy eszelősére – néha mintha Dosztojevszkij Miskin hercegének (A félkegyelmű) reakciói köszönnének vissza a lapokon – a gondolatai viszont bölcsek, és meglehetősen nagyvonalú embert ismerhetünk meg alakjában.
Bölcs gondolatai végigcikáznak a könyvön, érdekes párhuzamban a sokszor suta cselekedeteivel, az állandó sírógörcseivel, a túlérzékenységével, azzal, hogy folyton kimond olyanokat, amiket nem kellene. De nagyvonalúsága is megmutatkozik, leginkább akkor, amikor képes megbocsátani annak, aki bántotta őt. Nem dühöng a felidézett kínos emlékektől, hanem megpróbálja kibogozni a különféle sorsok fonalát, meglátva a rosszat és a jót is abban, hogy épp neki kellett átélnie azokat a traumákat, amelyeknek feltárásával zárul a levélregény.
Charlie állandóan olvas, bölcsességét a könyveiből is meríti. Fiatal tanára felismeri különös tehetségét, újabb és újabb izgalmas könyvekről irat vele fogalmazásokat, esszéket. Az olvasmánysor is elég jellemző, Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! F. Scott Fitzgerald: Édentől messze, Thoreau Waldenje, és persze az elmaradhatatlan Zabhegyező, amit két példányban is megkap. Charlie alakjában nehéz nem felismerni a Zabhegyező főhősét, Holden Caulfieldet, a tizenéves örök kívülállót, mellesleg Charlie sokszor él Holden kedvenc szófordulataival is, különbség persze van a két kívülálló karakter sorsában. Az Egy különc srác feljegyzéseiben elhangzó párbeszéd a főhős nővére és a főhős között minden bizonnyal vágyteljesítő jóslattá váik a regény végére: „– Beteg vagy, tudod? Mindig is beteg voltál. Mindenki így gondolja. Kezdettől fogva.
– Majd megpróbálok megváltozni.”
Charlie alakja sok más irodalmi hőst juttat eszünkbe. Olyan kamaszokét, akik mások, másképp viselkednek, másként tekintenek a világra, nem tudnak (vagy nem akarnak) a környezetük által elvártak szerint viselkedni. Charlie alakja felidézi Nemecsek Ernőét Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéből, Bébéét Ottlik Géza Iskola a határon című művéből, vagy Dzsátáét Dragomán Györgynek A fehér király regényéből, illetve novellafüzéréből, de talán Charlie testvérei között említhetjük Garaczi László lemúrját is – és akkor még csak a magyar irodalomból hoztunk példákat.
Természetesen sem a most tárgyalt mű, sem a fentebb említett művek egyike sem egyszerűen a „végy egy kívülálló, szemlélődő kamaszt, s írd le, miképp viselkedik egy adott környezetben” receptje szerint készült. Az Egy különc srác feljegyzéseinek titka talán az lehet, hogy Charlie nagyon is valóságos problémákkal szembesíti az olvasókat, s arra készteti őket, hogy a regény olvasásakor választ adjanak kényes kérdésekre is. Mint például arra, vajon a homoszexuális hős lesz számukra ellenszenves (pusztán a szexuális irányultsága miatt?), vagy inkább a szerelmének apja, aki keményen megveri a fiát, mikor rajtakapja, hogy férfival szeretkezik. Megengedhető-e a családon belül bármiféle erőszak, illetve mi várható el nehéz helyzetekben az olyan férfitól, aki szerint elfogadható udvarlási forma a szerelmének szájon vágása. A regény nyíltan ír füvezésről és LSD-ről, a bulik szexuális keszekuszaságáról, partnerváltásokról, abortuszról, meleg-találkahelyekről, s per-sze arról, hogyan beszél egy jó fej apa a fiával arról a napról, amikor majd jó lesz gumival felszerelkezve érkeznie a buliba.
A levélregény formája óhatatlanul eszükbe juttatja Az ifjú Werther szenvedéseit, de nem kell ennyire tragikusan közelítenünk Charlie sorsához, a regény szerzője nem akar drámai hangulatot teremteni. A levélregény mint forma felidéz valamiféle dokumentarizmust is, amit csak alátámaszt a könyv elején levő pár trükkös mondat. „Ez a könyv kitalált történet. A nevek, szereplők, helyszínek és események a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós történésekkel, helyekkel vagy személyekkel, legyenek utóbbiak élők vagy holtak, a puszta véletlen műve.” Hát hogy is jutna eszünkbe, hogy nem az? Az viszont ezek után mindenképpen felmerül bennünk, hogy a fikció-valóság kettősségével Chbosky szeret eljátszadozni, főképp, ha hozzávesszük, hogy egy interjúban Charlie-t saját magához közelállónak, könyvét fél-önéletrajzinak nevezi.
Stephen Chbosky a negyvenes évei elején jár, írónak, forgatókönyvírónak és filmrendezőnek vallja magát. Pittsburghben született és nevelkedett, Kaliforniában tanult forgatókönyvírást, „eredeti, tanult szakmájában” elég szép sikereket ért el. Az Egy különc srác feljegyzései az első regénye (1999), melyből az író saját rendezésében (és a saját forgatókönyvével) film is készült, idén szeptemberben mutatták be. A könyv a New York Times bestsellerlistájára is felkerült, s már egymillió eladott példánynál tart.
A könyv sikere persze nem csupán Charlie vívódó, Adrian Mole-ra is hajazó kamasz alakjában érhető tetten. És nemcsak abban, hogy a fiatalokat leginkább érintő problémáktól sem riad vissza a szerző. Attól is szerethető a könyv, hogy néhány mellékszereplőtől eltekintve a regényalakok nagyon is rokonszenvesek. Ilyen a gyerekeiért aggódó és őket mindenben támogató anya, de a saját sebeitől megválni képes apa is, aki miatt hitelessé tud válni Charlie-nak a mű végén leírt néhány sora. „És ha azt nem is választhatjuk meg, hogy honnan jövünk, azt eldönthetjük, hogy hová tartunk. Szabadon cselekedhetünk. És megpróbálhatjuk rendezni az életünket.” De rokonszenves az összes közeli barát, a barátok távolabbi barátai. Ahogy a tanár is, aki észreveszi, mi rejlik Charlie-ban, és sok mindenre tanítja. Hol arra, hogy „azt a szerelmet viszonozzuk, amit megérdemlünk”, hol arra inti, hogy becsülje a fikció világát, de tartson kellő távolságot is tőle: „inkább szűrő legyél, mint szivacs”, a regény vége felé pedig kimondja: „az egyik legtehetségesebb ember vagy azok közül, akikkel eddig találkoztam”. Pedig Charlie nem könnyű ember. Tehetséges, érzékeny, finom lény, de nehéz vele, amint azt ő is bevallja: „Bárcsak tudnám, hogyan működnek a szabályok. Becsszóra, fogalmam sincs.” Az persze kérdés, hogy az efféle különös kamasz, ha módja lenne rá, vajon szabálykövetésre váltaná-e a saját öntörvényű, tehetséges, fantáziadús világát.
Könyvjelző
Kulcsár Hajnal
