„Ekkor még csak ő tudta, hogy kótyagos szíve örök bizonytalanságra ítéltetett.” Márquez nagyívű könyvét, amely a Buendía család történetén keresztül egész Kolumbia történelmét felvázolja, több tucat nyelvre lefordították és díjak özönével jutalmazták.
A Száz év magány az 1967-es megjelenés után szinte egy csapásra generációk meghatározó olvasmányélményévé vált. Az 1927. március 6-án született Márquez a misztikus eseményeket a leghétköznapibb realizmusba ágyazza, a csodás történésekről úgy számol be, mintha azok a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Ezért is tartják a regényt az úgynevezett mágikus realizmus legjelentősebb alkotásának. Ahogy az ajánlóban is olvasható Gabriel García Márquez élményeinek forrása – nyilatkozatai szerint – a gyermekkor. Egy ősrégi hagyományokat elevenen őrző kis kolumbiai falu mindennapi élete s a nagyszülők meséiben megelevenedő múltja csodálatos képeivel benépesítette a gyerekkor képzeletvilágát. S aztán évtizedeken át kísérletezik azzal, hogy formába öntse élményeit. Végül 1965-ben a Mexikóból Acapulcóba vezető országúton hirtelen egyetlen pillanat alatt megjelenik előtte „regényfolyója”. „Annyira kész volt, hogy szóról szóra lediktálhattam volna” – mondja. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt megírta a Száz év magány-t – sokak szerint a legjobb latin-amerikai regényt.
A magyarul Székács Vera átütő erejű fordításában olvasható történet egy képzeletbeli kis kolumbiai faluban, Macondóban játszódik. „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelkiállapot” – mondta a helyszínről az író, aki sok száz kolumbiai falu hangulatából, gyermekkori emlékeiből álmodta meg az eldugott kis települést.
A szövevényes, olykor szinte átláthatatlan időredőkön keresztöl bemutatott szereplők öröklik a családi neveket és jellemeket, megkettőződő, visszatérő motívumokat kibontakoztatva. A nagy hatalmú José Arcadio Buendia Macondo rettenhetetlen, karizmatikus alapítójából az elmeháborodás határán egyensúlyozó aggastyán válik. Macondo az álmatlanság, a háború és a szakadó eső sorscsapásaival küzd, miközben a rejtélyek szinte a semmiből teremnek, amit Buendia nem csak átél, hiszen „Az éber öregség tisztább képet ad a dolgokról, mint a kártyavetés.”
A szédítően színpompás családregényből mélyebb értelmű társadalmi-politikai allegória is kibomlik, amely olykor a hihetetlenségig szürreális, időnként viszont a hagyományos realizmus eszközeivel ábrázolhatónál is valóságosabb. Az úgynevezett mágikus realizmust képviselő allegorikus szövegszerkezet a különösség, a fantasztikum, más szóval a hihetetlenség érzetét kelti az olvasóban. A kulcsfontosságú, elrettentő társadalompolitikai példa talán az a nyilvánvaló vérengzés, amelynek során a hadsereg tízezrével gyilkolja le a sztrájkoló munkásokat, akiknek holttestét mintha tehervagonokba rakodták volna, mielőtt a tengerbe zúdították őket. A hivatalos változat elkendőzésével szemben a vérfürdő a statárium ködébe vesző rémálommá válik. A regény egyfajta nem hivatalos történelemkönyvként is olvasható, a leleményes meseszövés ugyanakkor az érzékiséget, a szerelmet, a bensőségesség és az ínség különféle változatait is előtérbe állítja. Ahogy az 1982-ben irodalmi Nobel-díjat kapott Márquez megfogalmazza: „Elméletben ismerte ugyan a szerelem mechanikáját, de úgy elgyengült a térde, hogy alig állt a lábán, s bár teste lúdbőrözött és égett, csak nehezen bírt uralkodni háborgó belein.”
Képzeljük el Az ezeregy éjszaka meséi és a Don Quijote szellemességét és misztériumát egy olyan elbeszélő hangján, aki egyetlen bekezdésben képes átváltozni Hardyból Kafkává, majd vissza. Ez a mű különös és megindító ábrázolása a magánynak.
Gabriel García Márquez: Száz év magány, (Cien años de soledad), fordító: Székács Vera, Magvető Kiadó, 2017
