Lydia Davis prózájának kristálytiszta egyszerűsége és precizitása csak felerősíti azt az érzést, mennyire tünékeny a szerelem és az élet.
„Mikor utoljára láttam, bár nem tudtam, hogy utoljára látom, egy barátnőmmel ültünk a teraszon, és ő bejött a kapun izzadtan, az arca és a mellkasa rózsaszín, a haja csapzott, és udvariasan megállt beszélgetni. Leguggolt a pirosra festett betonra vagy leereszkedett a faléces kerti pad peremére.” – Így kezdődik Lydia Davis: A történet vége című regénye.
Címéhez híven A történet vége a regény fő témáját adó szerelmi kapcsolat végével kezdődik. Egy évvel előreugorva a névtelen elbeszélő, írónő és egyetemi tanár elmondja, hogyan nem sikerült megtalálnia a szintén névtelen „őt” egy idegen városban. Eljut az utolsó lakcíméig, de a csengő fölött idegen neveket talál. Egy Proust előtti főhajtásnál is erősebb utalással – abban a hiú reményben, hogy az ajtó másik oldalán megtalálja az igazságot – megnyomja a múlt csengőjét. (Davis a francia nyelv klasszikus kiváló fordítója.) A vágyott eredmény annál is sürgetőbb, mert regényt ír a viszonyról, épp azt, amelyet olvasunk. (Vagy mégsem azt?)
Mint annyi más kortárs regény, A történet vége nagyrészt magáról a könyvről szól, a mű világra hozatalának fájdalmas folyamatáról. Mégsem az a szándéka, hogy valamiféle beképzelt és felsőbbrendűen ironikus szempontok alapján megkérdőjelezze a történetmesélés hagyományos módszereit, inkább arról a különös paradoxonról szól, amelytől minden író (Sőt, mondhatjuk még az is, aki nem ír) szenved. Nevezetesen arról van szó, hogy már maga az arra irányuló kísérlet is, hogy megvilágosítsuk az eseményeket, tulajdonképpen elhomályosítja őket. Így az író lassan kezdi elveszíteni magabiztosságát: jól emlékszik? Valójában gyertyafénynél esett szerelembe? Sőt, egyáltalán szerelem volt az, amit érzett?
„Aztán amikor elhagyott, akkor a kezdete már nemcsak az első, boldog alkalom volt, ami boldog alkalmak végtelen sorához vezet, hanem a végét is magában foglalta, mintha annak a helynek, ahová beültünk, ahol felém hajolt, bár alig ismert még, és súgott nekem valamit, már az atmoszféráját is átjárta volna a vége az egésznek, mintha már a helyiség falai is a végéből készültek volna.”
Davis prózájának kristálytiszta egyszerűsége és precizitása csak felerősíti azt az érzést, mennyire tünékeny a szerelem és az élet. A regény is bizonyítja, hogy csak azután mondhatjuk el a történeteinket, miután megtörténtek, azaz miután elvesztek a számunkra.
Lydia Davis: A történet vége, Magvető Kiadó, Budapest, 2017
