A jó krimit szerencsére nem a bűnügyi statisztika teszi, akár egyetlen gyilkosság is elegendő ahhoz, hogy különleges atmoszférájú, izgalmas történet kerekedjen belőle. Az, hogy Georges Simenon Maigret felügyelője a türelem mestere, csak hab a tortán.
Kritikát írni egy krimiről, mondhatnánk könnyű: adott egy nyomozó és egy bűntény, aminek utána kell járni. Ha jól megírt a történet, akkor nem kell megmagyarázni mindent és eljutni egészen az első krimi írójáig, Edgar Allan Poe-ig. A kontinentális Európában kevés szerző nyúlt alkotó jelleggel a klasszikus krimi műfajához, pedig akadtak jeles művelői. A francia olvasó például nem tekint olyan bizalommal a nyomozóra, mint az angol, ellenben a szellemes bűnöző a közönség rokonszenvét könnyebben meghódíthatja, mint például Angliában. Nem így a francia detektívtörténet legkiemelkedőbb egyénisége, a belga származású Georges Simenon esetében, aki számtalan különféle álnéven publikált, 1931-tól pedig saját néven több mint 100 detektívhistóriát adott közzé, összesen mintegy 450 könyve jelent meg. Ezeknek főhőse, kevés kivétellel Jules Maigret felügyelő, aki először a Pietr le Letton históriában bukkan fel, és aki az évek során kiérdemli a főfelügyelői rangot.
Felvetődik a kérdés: miért kedveljük annyira Maigret-t? Elég annyi, hogy a felügyelő a bűnügyi irodalom egyik klasszikus figurája, aki imádja a munkáját, mégis otthon, a kandalló tüzénél érzi jól magát, ahol pipájával pöfékelve tűnődhet a megoldandó ügyön? Számára nem a nyomok logikus sorba rendezése a legfontosabb, inkább a bűnt elkövetése mögött meghúzódó lelki és társadalmi okot, az érzelmi indítékot keresi.
Aki követi a Simenon-krimiket tudja, hogy a párizsi nyomozó (akárcsak a Maigret-történetek írója, Georges Simenon) orvosnak készült. Tisztességes kispolgár, a házastársi hűség mintaképe, szereti a jó ételeket, ezzel szemben ki nem állhatja a hatalmaskodást, az ostoba, okvetetlenkedő főnököket, a gazdagok gőgjét. A rend nem az erőssége, időnként még a szabályzatot is a maga sajátos módján alkalmazza. Ugyanakkor fél a bezártságtól, és nem tud kocsit vezetni. A hivatali autó helyett inkább taxival vagy autóbusszal közlekedik, úgyhogy ne várjunk tőle látványos akciót, tettes utáni ádáz hajszát. Maigret pipája fogalommá vált, kedvenc italának, a pernod-nak pedig máig tartó reklámot csinált. Nem véletlenül alakították Maigret alakját olyan kiváló színészek, mint Harry Baur, Jean Gabin, Gino Cervi, Charles Laughton, de tévénézők milliói zárták a szívükbe az angol Rupert Davies-t is.
Munkamódszerét tekintve Maigret nem lángész, de remek megfigyelő, kiválóan és mélyen ismeri az emberi természetet. Rövid, célirányos kérdéseivel zökkenőmentesen viszi előre a párbeszédeket. Minden érdekli és mindenre figyel; a kézmozdulatra, a mosolyra vagy akár a hallgatásra, ezek apró finomságok, de a francia nyomozó ezekből építi fel az eseteit. Így tesz az először 1932-ben, nálunk pedig először idén tavasszal megjelent Maigret és a flamand lány című kötetben is. Noha ez esetben „külső” helyszínen kénytelen dolgozni, és nem is hivatalos minőségben: Madame Maigret rokonának kérésére a flamand Peeters család ártatlanságát kéne bebizonyítania egy fiatal nő eltűnésével kapcsolatban. Nyomozónkat a rideg időjárással küzdve északon sem érdeklik különösebben az ujjlenyomatok, az alibik. Az eltűnt nő, Germaine kiléte is csak áttételesen érdekli, nem kezdi felkeresni a vidéket miatta, nem kutatja árkon-bokron át. Az érzelmek logikáját, a mozgatórugókat keresi. Maigret elbeszélget a Peeters családdal, a vendéglátóival, a bábaasszonnyal és a helyi felügyelővel, morfondírozik az időjárásról, az étkezésről, a családi szerepek fontosságáról, fokozatosan tudatosul benne a szereplők egyéniségéből kisugárzó feszültség rajza. Mintha egy impresszionista festmény elkészülését követnénk nyomon. A benyomások összegzése pedig a felügyelőre vár, hiszen Maigret nagy érdeme a türelem. Tudja, hogy hiányzik a meseszál végéről a bojt, és addig kérdez, morfondírozik, míg rá nem jön az események és a bűneset hátterére.
Ha érezzük is, mi történik a regény során, és ha ki is találjuk a történet végét, Simenon nem engedi, hogy félúton abbahagyjuk és becsukjuk a könyvet. Fittyet hányva a krimiírás alapjainak, a történet egy vázlatszerű, atmoszféra felvillanással kezdődik, fokozatosan mutatja be szereplőit. A nyitány a flamand család lélektani válsága, amely több mindenkire kihat, mint azt sejteni engedi az író. Majd a leírásból azonnal pergő dialógusba csap át, amely Simenon egyik védjegyének is tekinthető, mint ahogyan az is, hogy kihagyja a morális ítélkezést. Az olvasóra marad a leleplezés jelenete és a kritika megfogalmazása.
Ismert, hogy Maigret figurája több különböző karakterből lett összegyúrva. Minden bizonnyal az egyik jellem, maga Simenon, illetve az, aki szeretett volna lenni. Nem is egyszerre alakult ki a figura, noha mindig rendőr volt, folyton alakult, egészen addig, míg Simenon fejében összeállt Maigret igazi karaktere, aki méltóvá vált a Maigret-sorozathoz. Hasonlóan sok kérdés merül fel Madame Maigret személyével kapcsolatban, aki kissé misztikusnak (egy biztos pont, miközben alig-alig jut szerephez) tűnik a történetekben, mégis több apró utalásból egy olyan teljes képet kapunk róla, hogy központi alakká válik.
Georges Simenon élete egy igazi Simenon-novella, eldöntötte, hogy Georges Simenon lesz, híres lesz, író lesz, közönsége és olvasótábora lesz. Mindezért keményen harcolt, bár felületesnek és nagyviláginak tartják mind a mai napig életstílusát tekintve, a világsikert nemcsak azért érte el, mert szerencsés volt. Mindent megtett azért, hogy írásai – könyvként, rádió-, vagy filmadaptációként – a lehető legtöbb emberhez eljuthassanak. Köteteit hozzávetőleg a világ 60-80 nyelvére fordították le.
