„Az volt a magyar művészeti életben a forradalmárok kora. A költészetben Ady, a zenében Bartók, a festészetben pedig mi, a Nyolcak.” Az irodalom, a zene és a festészet kapcsolatáról Márffy Ödön vallomása egy teljes kulturális korszakot bemutatott.
Rockenbauer Zoltán: Apacs művészet – Adyzmus a festészetben, és a kubista Bartók
A Nyolcak pártolói közé olyan nagy nevek tartoztak, mint a Nyugat köre, Ady Endre, vagy a zenei élet képviselői közül Bartók Béla. A Nyolcak tárlatain a Nyugatban publikáló írók felolvasóesteket tartottak, Lukács György filozófus egy esszéjében foglalkozott programjukkal, s az egyik tárlaton rendezett koncerten Bartók Béla maga zongorázott. „Az volt a magyar művészeti életben a forradalmárok kora. A költészetben Ady, a zenében Bartók, a festészetben pedig mi, a Nyolcak” – írta Márffy Ödöm.
A későbbi Nyolcakra – Kernstock Károlyra, Czóbel Bélára, Berény Róbertre, Márffy Ödönre, Tihanyi Lajosra, Orbán Dezsőre, Pór Bertalanra és Czigány Dezsőre – jelentős hatással volt a francia Vadak (les Fauves) művészete. Párizsban kapcsolatba kerültek az Henri Matisse körül csoportosuló irányzattal. Megismerkedtek Paul Cézanne, Pablo Picasso és Georges Braque műveivel is és látogatták a híres író és műgyűjtő Gertrude Stein és fivére, Leo Stein szalonjait.
A huszadik század első évtizedének Párizs-élménye meghatározó volt a magyar művészi élet fejlődésére. „Megállok lihegve: Páris, Páris, / Embersűrűs, gigászi vadon!” – kezdte Páris, az én Bakonyom című versét 1906-ban Ady Endre. „Nem lehet leírni azt a boldogító érzést: itt lenni – lelkesedett Márffy Ödön, a festőnövendék, mikor először pillantotta meg a várost. – Elhatároztam, inkább száraz kenyéren élek, de innen évekig nem mozdulok.”
Érthető, ha Bartók Béla is elragadtatással írt haza első párizsi útjáról: „Eljutottam Párisba, ebbe az isteni istentelen városba. Nem lehet leírni, csak látni kell, mennyi szép, mily szép dolgok vannak itt, a világ középpontjában.”
„A Nyolcak mögött Ady állt, mint ahogyan a modern csoportok, mozgalmak és irányok mögött mindig ott állt legalább egy költő, szerepével hangsúlyozva a szó és kép közötti bensőséges és a mi századunkban megújított kapcsolatot. Így állt a múlt században az újítók mögött Baudelaire, majd a szimbolisták mögött Paul Fort, a kubisták mögött Guillaume Apollinaire, a futuristák mögött Marinetti, az orosz modernek mögött Majakovszkij, a szürrealisták mögött André Breton és a magyarországi izmusok mögött jómagam.” (Kassák Lajos)
Az addigi konvenciókkal szakító csoport megosztotta a korabeli magyar közvéleményt. Az első világháború gyakorlatilag elvágta a párizsi gyökerű avantgárd irányzat fejlődését Magyarországon, és 1919 után a csoport fel is bomlott. Újrafelfedezésük az 1960-as években következett be, elsősorban Passuth Krisztina művészettörténésznek köszönhetően. Ezután a 2010-ben Pécsett az európai kulturális fővárosi programok keretében megrendezett nagyszabású kiállítás jelentett egy újabb újrafelfedezést, amit a 2012-es európai bemutatkozás követett, amelyről Rockenbauer Zoltán, az Apacs művészet – Adyzmus a festészetben, és a kubista Bartók című kötet szerzője így vallott:
Amikor Guy Cogeval, a Musée d’Orsay igazgatója 2012-ben felkért bennünket, hogy a modern magyar festészetet Bartók Béla alakjához kapcsolva mutassuk be a világhíres múzeumban, valójában már évek óta kutattuk ezt a témát. A kollégáimmal Pécsett, Budapesten és Bécsben rendezett Nyolcak-emlékkiállítások keretében mindig hangsúlyoztuk, hogy milyen meghatározó szerepet játszott az új, festői szemlélet térhódításában a társművészetek képviselőivel, Adyval, a Nyugat szerzőivel, Bartók Bélával és körével folytatott jó viszony. Ám csak a párizsi, Allegro Barbaro címet viselő kiállításra való felkészüléskor derült ki igazán, hogy erre a kapcsolati hálóra éppily hatékonysággal épült rá a teljesen más közegből érkező Kassák Lajos és aktivista mozgalma. Miközben a századelő modernistái persze mindannyian a saját útjukat járták, élettörténetük át- és átszövi egymást, és az újítás vágyában kifejeződő szellemi rokonság mellett ez a személyközi kapcsolat, az egymás iránti szolidaritás érzése is fontos inspirációs forrássá vált. Ebben a könyvben – túl azon, hogy a korábbi résztanulmányokban foglaltakat is egységbe rendezem –, a kultúrtörténet személyes elemeit is közkinccsé szeretném tenni. Ezért gyakran adom át a szót a korszak szereplőinek, akik levelekben, feljegyzésekben, interjúkban mindennél hitelesebben mesélnek erről a páratlanul izgalmas időszakról.”
„Ez a kiállítás az apacs-festészet csimborasszója! Az apacs-festészeté, mely ledöfi a jó ízlést, mely leveri a józan elméket, mely babérkoszorút fon a művész-őrülettől túltengő agyvelő köré …” (Kézdi-Kovács László)
