Deák Krisztina Aglaja című filmje igazi paramozi, mely nem mellesleg 20. századunk létállapotának hű lenyomata. Elidegenedés, kommunikációképtelenség, magány, mely szorongást és közönyt szül. Remek film egy remek forgatókönyvből. − Csejk Miklós írása
Az európai szorongás moziba megy. Mert innen el kell menni, hogy aztán minden jó legyen máshol. A „kompot” nyugat felé kell irányítani mindenáron. Meg kell tapasztalni a szabadságot, mert ahol elnyomás van, ott elnyomás van, nincsen maradásunk. Aztán kiderül, hogy máshol se jó, máshol sincs szabadság. Minden ellenünkre van, minden minket kínoz. Pedig csak a saját énünkkel hadakozunk, önmagunkat kell legyőznünk. Hankiss Elemér írja egy helyütt: „Szabadságot nem lehet kapni. A szabadságért meg kell dolgozni, meg kell harcolni. A szabadsághoz bátorság kell”. De mi gyávák vagyunk. Mert nem szeretünk önmagunkkal szembenézni. Ingmar Bergmannak egész életműve erről az önmagunkkal szembenézésről szól, nem véletlen, hogy filmművészetünk legjelentősebb alkotójának tekintjük ma már. Nézni persze kevesen szeretik, mert a befogadó hamar magára ismer, saját problémáit látja viszont a vásznon. Az meg macerás ügy. Kell hozzá némi nyitottság.
A film inkább könnyed szórakozásra való, szerelmes csókok csattanására, lövöldözős kalandosra, hallom oly sokszor tanítványaimtól. Ilyenkor csak csendben mosolygok. Persze van, aki úgy marad, s később is csak csattanós romantikus vagy lövöldözős, akciós lesz a jó, de csak egy kicsit kell érni, s az ember hamar megunja ezeket. Mert egy idő után szüksége van valami mélyebbre, okosabbra, szebbre a lelkünknek is. „Isten, ha ott vagy, meg ne harapj” − mondja az Aglajában a kis artistalány. Aki tanul, minden nap szembenéz a halállal, legyőzi az elidegenedést, a kommunikációképtelenséget és a magányt, vagyis kapcsolatot létesít, szavak nélkül a másik lelkébe hatol, társra lel, közösséget épít. Legyőzi az önzőséget, az én-centrikusságot, mindent, amit az európai kultúrának köszönhetünk. Túllép rajta, s megleli a boldogságot. Épp csak egy kicsinyke időre, de megleli. Persze a szabad ember veszélyforrás. Keresztény iskolába zárjuk, felelőtlen szüleitől elvesszük. S megtanítjuk neki, hogy itt nem lehet különbözni. Megtanítjuk neki, hogy nem a mennyország, hanem, ahogy Sartre írja, a pokol, a másik ember. Majd mi pokollá tesszük a földi életet. A csodálatos, szabad gyerekkor világa viszont nem tűnik el nyomtalanul, mert egyrészt ott lapul a kislány lelkének legmélyén, másrészt ott van a papa mozijában, felnőttkori születésnapi ajándékában, egy kis filmbe zárva. A filmművészetbe. Ahogy Bergmannál, Fellininél, Woody Allennél vagy Wim Wendersnél is sokszor. A film a filmben maga a film(művészet). A szülők, akik egyébként el is váltak, nem találták meg a szabadságot, boldogságot, számítást találtak helyette, pénzt, sokat, s boldogtalanságot, még többet.
Az Aglaja trükkös kis film, mert szerfölött könnyednek akar a felszínen látszódni, de szerencsére megtalálja hamar a módját, hogyan tud mondani valami maradandót a mindannyiunkat leginkább foglalkoztató legfontosabb filozófiai kérdésről, a szabadságról. Máthé Tibor operatőr színei, fényei Aglaja lelkivilágának tükreként változnak. Az élénk, már-már meseszerű színektől és fényektől, eljutunk a szürke sivárságig, a betondzsungel meztelenségéig, a kiszolgáltatottságig, a megalázottságig. S ami a filmművészetben az egyik legfontosabb toposz, a tengerig. S mivel az egzisztencialista filozófiai kérdések világában botorkálunk, ezért a tenger nemcsak a szabadság szimbóluma, hanem a döntéskényszer helyszíne is. A tengernél választani kell, vagy másként választ kell találnunk kérdéseinkre. A lét perifériájának döntő pillanatát zseniális módon hosszú napokká, hetekké varázsolja a rendezőnő. Vergődéssé a kiszolgáltatottságban önmagunk tehetetlenségével szemben. Aglaja, mikor felveszi az elvesztegetett évek (intézetben töltött kamaszkor) után személyiségfejlődésének fonalát immár fiatal felnőttként, rá kell jönnie, hogy szabadságát a haláltól való fenemód szorongás és félelem tette kevésbé átélhetővé. A feladat tehát a szorongás, s vele a halál leküzdése. Ónodi Esztert régen láttam magyar filmben ennyire brillírozni, de Aglaját fiatal felnőtt korában játszó Móga Piroska is igazi tünemény, új magyar színészprimadonna, aki minden porcikájával játszik és tündököl a mozivásznon.
A legnagyobb dobása a filmnek viszont az, hogy nekünk, nézőknek is le kell gyűrnünk a mozi teremben a szorongásunkat, mikor a haj sercegését halljuk. S hiába láttuk, hogy micsoda baj lehet, ha kiszakad a haj, melyen a trapéz fölött függ Ónodi Eszter által alakított Sabine is, miközben égő fáklyákkal zsonglőrözik, mégis hinnünk kell a csodákban. A művészi alkotás, és a könnyed semmi között ugyanis éppen az a különbség, hogy az előbbi esetében meg tudjuk élni a katarzist, ami nemcsak egy pillanatnyi boldogság, hanem maga a kultúrköröktől független emberi kultúra csodája. Deák Krisztina filmjének nézésekor van esélyünk rá, hogy megéljük.
Csejk Miklós
Az Aglaja filmelőzeteséről és készítéséről ITT olvasható.
