Woody Allen egyenesen merőkanállal habzsolja az életet. Legújabb filmjében már arra sincsen szüksége, hogy pszichológushoz járjon, ugyanis állandó otthoni használat végett feleségül vett egyet. A Rómának szeretettel egyrészt baráti kézfogás Fellinivel, másrészt beszólás a kritikusoknak. Nem is kímélték a filmet. − Csejk Miklós írása
Kevés filmrendező született még, aki el tud kezdeni egy filmművészeti alkotást úgy, hogy a néző elégedetten dől hátra a mára már bársonyosra párnázott székben, s nem bánja meg, hogy még mindig a mozit választja a jelentősen olcsóbb internetes filmletöltés helyett.
A Rómának szeretettel egy izgalmas körsvenkkel kezdődik, s bizony nem véletlen a helyszín sem, a Piazza Venezia, mely Róma legforgalmasabb tere, s tudni kell róla, hogy Róma belvárosi élete már közel kétezer évvel ezelőtt is itt zajlott. Itt futnak össze és itt ágaznak szerteszét az örök város legfontosabb útjai. Itt dobog a város szíve, s már a kezdő kockákból is egyértelművé válik annak, aki érti és érzi Rómát, hogy a filmrendező beleszeretett legújabb múzsájába. Vélhetően erre utal a cím is. Bár azt se feledjük, hogy a város neve milyen remek filmtörténeti alkotások címében szerepelt már. A körsvenk Viktor Emánuel-emlékmű ünnepélyes pompájával indít, s mivel posztmodern korunkban egy ilyen emlékmű már nem vehető komolyan, pontosan tudható, Woody Allen kimosolyog a kamera mögül filmrendezői székében ücsörögve, „azért annyira ne vegyenek komolyan”.
A körsvenk a forgalmat irányító rendőrön megpihen, aki mindjárt felénk is fordul, s elmondja a kisember monológját, miközben egy-két autó egymásnak ütközik, de hát oda se neki, egy lazább és ember centrikusabb világba csöppentünk, oda, ahol bár fontos, de azért még nem a pénz az úr. Ez még akkor is így van, ha kineveti és kinevetteti fiatal kommunista hősét a cinikus kapitalistát alakító Woody Allen, de úgy, hogy minden képkocka arról árulkodik, mennyire szereti fiatal merész hitű hősét.
A film amúgy bátor vállalkozás, még a nagyok közül is kevesen mernének négy cselekményszálon elindítani négy történetet, amit aztán párhuzamosan egymás mellett haladva, megfelelő dramaturgiai érzékkel kell igazgatni. David Wark Griffith például 1916-ban keményen bele is bukott a hasonló vállalkozásába. Nem ez az első kritikám, melyben megállapítom, hogy Woody Allen mindent tud, amit a filmformanyelvről és a filmdramaturgiáról tudni érdemes, ám most is fel kell mondanom a leckét, a Rómának szeretettel is erről tesz tanúbizonyságot. Neki sikerült, ami Griffith-nek nem. Egyáltalán nem didaktikus, ahogy a négy történet oda-vissza hozzáad egymáshoz, sőt néha még el is vesz egy keveset, de egy biztos, mindegyik Woody Allenről szól, bár csak az egyikben jelenik meg személyesen. Alec Baldwin alakítja azt az építész figurát, aki fiatalkori énjével találkozik, s megpróbálja egyengetni a fiatalember útját, kijavítani hibáit, megelőzni tévedéseit, s az a csodálatos, hogy egyáltalán nem megy mindez semmiféle komoly tanulság felé, egyszerűen egy idősödő ember visszaemlékezéséről van szó, mintha régi, romos épületek falai mesélnének.
Az élet szeretetéről, a szerelem dicsőítéséről, még akkor is, ha egészen biztosan tudhatjuk, ebben a játékban szépek lehetünk, de okosak nem. Boccaccio nyomdokain lépkedve a rendező remek tréfára hív minket, Penélope Cruz lép egy fiatalember szállodai szobájába, s prostituáltként felajánlja szolgálatait, sőt még azt is hozzáteszi, már ki van fizetve. Szinte látom magam előtt Woody Allent, amint ezt kitalálta. A történet egyébként eme fiatalember beavatásán kívül menyasszonyáról, egy naiv vidéki tanárnőről is szól, akit meg a színészvilág hamis csillogása varázsol el az örök városban, majd ábrándít ki, de a csodálatos mégis az, hogy mindketten úgy jönnek ki erotikus kalandjaikból, hogy mind a párkapcsolatuk, mind a személyiségük épül valamelyest. Roberto Benigni Fellini bohócaként lép színre a harmadik cselekményszálban, s mintha a mester legutolsó alkotására, A hold hangjára (1989) reflektálna ez a szál, azt az abszurd szituációt elemzi, milyen az, ha egy kisember, egyik pillanatról a másikra, konkrét ok nélkül, és semmiféle kimagasló teljesítményt fel nem mutatva világsztárrá lesz, a média üdvöskéjévé. Fellini legutolsó filmjében azt mutatta be, hogy a politikai, vallási és egyéb hatalmasságok hogyan reagálnak arra, hogy lehozták nekünk, gyarló embereknek a Holdat a Földre. A politika válaszokat várt, az egyháznak nem volt kérdése, az emberek ünnepeltek, csak egyetlen értelmiségi kisember (szintén Roberto Benigni játszotta) nézett fel az égre. A Hold a helyén volt. Aztán meg a technodiscoban kereste Hamupipőke cipőjének a gazdáját. No ott mindenkire illet a topánka. Itt sem más a tanulság, mint az, hogy az élet csodálatos, csak néha nézzünk fel az égre. Én felnéztem: Fellini barátom mosolyog, mikor Woody Allen filmjét játsszák. Ez a szál tehát mind ritmusában, mind képi világában Federico Fellinit idézi. De a fergeteges slusszpoénja a filmnek mégiscsak woody allenes.
A színpadon tussolás közben éneklő autodidakta őstehetség poénja bekerült a tíz legjobb képi humor közé, melyet mindenféleképpen látnod kell, mielőtt meghalsz. A filmbéli operakritikusok persze lehúzták, és erőltetett förmedvénynek titulálták a színpadon tussolás közben operát éneklő zsenit rendező művész alkotását (Woody Allen játssza az operarendezőt), bár az énekes hangját dicsérték csöppet. Az idősödő direktor tehát rendesen beszólt a filmkritikusoknak a negyedik cselekményszálban, akik azóta pszichológushoz járnak, és megfogadták, hogy csak rosszat írnak róla. Ahogy Magyarországon is teszik. Mi pedig nézők hangosan hahotázhatunk a filmen, vagy elmerenghetünk azon, mennyi önkritika szorult ebbe a kis, fekete szemüveges, gátlásos, mégis a világ legszebb színésznőivel alkotó „fiatalemberbe”, aki 77 éve képes folyamatosan kinevetni és kinevettetni önmagát. Bár én személy szerint ma néztem meg a Hanna és nővéreit éppen háromszázadszor, s a filmtörténet egyik legmulatságosabb és legcsodálatosabb mozijának tartom az Éjfélkor Párizsbant, de meg kell mondanom a Rómának szeretettel is remek és felhőtlen szórakozást nyújtott.
Fellininek A hold hangja kapcsán épp huszonhárom évvel ezelőtt írtam egy nyílt levélben, hogy vigyázzon magára, különösen most, hogy elkészítette életművének szintézisét. Ez volt az utolsó filmje. Woody Allen mindezt az Éjfélkor Párizsban című mozijával követte el. Mármint a szintézist. Innentől kezdve az összes leforgatott mozija jutalomjáték. Woody Allen a tussoló, autodidakta, ösztönös zseniként operaáriákat éneklő kisemberével, aki egy másik történetben ok nélkül lesz világsztár, majd ok nélkül újra nélkülöző kisember, ugyanoda jutott, ahova Bergman, Antonioni vagy Fellini életük végén: az európai kultúrkör elparentálásához. Megértő mosollyal búcsúztak tőle mindannyian. A legnagyobbak. Méltón.
Csejk Miklós
Rómának szeretettel
(To Rome with Love)
Színes, feliratos, amerikai-olasz-spanyol vígjáték, 102 perc, 2012
Forgalmazó: Big Bang Media
Rendező: Woody Allen
Forgatókönyvíró: Woody Allen
Operatőr: Darius Khondji
Producer: Letty Aronson, Stephen Tenenbaum
Szereplő(k): Penélope Cruz (Anna), Ellen Page (Monica), Woody Allen (Jerry), Jesse Eisenberg (Jack), Alec Baldwin (John), Roberto Benigni (Leopoldo)
A Rómának szeretettel filmelőzeteséről ITT olvasható.
