Ki mondja, hogy egy mérsékelten izgalmas sztoriból, nem lehet egészen tartalmas, mit több szép képekkel teli filmet készíteni? Matt Damonról azonnal tudjuk, hogy új életet kezd az ígéret földjén, míg a társa inkább vacillál, és hogy mi köze mindehhez Alice-nak a Csodaországból? Gus Van Sant filmjéből kiderül. − Csejk Miklós írása
Gus Van Sant, aki közismert arról, hogy mértanilag precíz képet ad a lelki válságövezetekről, most a gazdasági világválság által sújtott amerikai kisvárost vette górcső alá, valamint azt a kapitalizmus szülte morális tézist, hogy a szegény emberrel bármit meg lehet tenni, ha jólétet hazudunk neki a közeli vagy a távoli jövőben. Itt már tényleg csak Alice segíthet Csodaországból, meg is jelenik egy tanárnő képében, s megmenti a világot és a lelkünket.
Vannak filmek, melyeket akárhányszor meg tudok nézni, Gus Van Sant is rendezett egy ilyet, sőt, ha akkor abbahagyja a filmkészítést, már ezzel a mozijával is beírta volna magát a filmtörténelembe. Természetesen az Otthonom, Idahoról van szó, nem a Good Will Huntingról, bár kétségtelen, hogy Gus Van Santnak az is remek filmje. No, de meg sem közelíti az Otthonom, Idahót, mely egy William Shakespeare adaptáció. Az a szép, hogy nem túl könnyű rájönni, melyik műről van szó, annyira mai környezetbe ágyazza a rendező a történetet, amely a filmtörténet egyik legérzékenyebb alkotása. Minden filmkockáról sugárzik, hogy a rendező imád filmet készíteni. Orson Welles Falstaff-jából bizonyos jeleneteket szóról szóra (illetve képről képre) átvett a filmjébe. Mégsem másolta le mesterét, egyenrangú munkát tudott lerakni az asztalra. Hitchcockkal már más volt a helyzet, ott afféle „apagyilkosság” kellett a továbblépéshez. A Psychót, ugye, képről képre újraforgatta színesben, s érvénytelenítette. Legalább a maga számára. Igazi posztmodern geg volt ez, ismerünk mi is ilyet a magyar irodalomban, Esterházy Péter másolta le Ottlik Géza Iskola a határon című művét egyetlen egy papírlapra. (Az első szót még világosan ki is lehet betűzni.)
Gus Van Sant másik igazán nagy dobása, az Elefánt, 2003-ban Cannes-ban ezzel aztán el is vitte az Arany Pálmát. Ha becsukom a szemem, konkrét jelenetek peregnek le a belső mozimban az Elefántból. Félelmetesen pontos film az is. S ott van benne az a gyilkos fény, ami Camus Közönyében is, vagy Godard Kifulladásigjában. Mellyel a modern kor szekularizált embere nem tud mit kezdeni. A halál abszurditásának a fénye ez. Gus Van Sant ugyanis igazi filmes festő. Az ő gyöngyvásznán funkciója van a képnek, helye van a fénynek, a lélekrezdülésnek. Kevés ma már a rendező, aki sokat tudna a filmképről, amióta a filmkép és a fény valaha született legnagyobb mestere, Ingmar Bergman halott. Gus Van Sant ezen kevesek közé tartozik.
Ezért nem értettem eleinte, hogy miért választotta ezt a témát, mely nagyon sok csapdát és buktatót rejteget. Csak akkor jöttem rá, amikor a filmbéli Alice, a tanárnő, megmutatja a várost épp felvásárolni készülő embereket kizsákmányoló és éppen becsapni, rászedni, beugratni, bepalizni, átejteni, felültetni készülő multit (földgázt felszínre hozó, s a folyamat közben az ivóvizet jó eséllyel ihatatlanná tevő céget) képviselő üzletkötő menedzser nagymenő, nagyokos, korunk emberének a maga Csodaországát. Egyébként mennyire érdekes, hogy egymás becsapásának tucatnyi a szinonimája. Az átejtés hagyománya ugyanis egészen az őskorig nyúlik vissza, arra az időkre, amikor az ember a halászó, vadászó, gyűjtögető életmódról átváltott a föld megművelésére, bekerítette azt, ami az övé. Na, már ekkor megjelent a kizsákmányoló profitmaximalizáló, s elvette az emberek megtermelt javainak kétharmadát, ahogy ma is. Legalábbis Kim Sterelny, a biológia filozófiájával foglalkozó Oxfordban tanító ausztrál professzor szerint.
Gus Van Sant remek filmje az egészen patinás, négy millió évre visszanyúló hagyománnyal bíró átverést mutatja be fájdalmas és egyben félelmetes pontossággal. Többek között azt, ahogy a rászedés tudományát a legmagasabb szinten megtanuló városiak megérkeznek vidékre, s azonnal alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz. Beöltöznek vidékinek, felveszik a jelmezeiket, s kezdődhet az előadás. Megnyerő mosollyal veszik el az emberektől azt a keveset is, ami az övék még, ahogy József Attila írta ugyanebben a kizsákmányolás témában: „a legutolsó menedéket”. Mindent. Mert mindent el kell venni a másiktól, neki nem maradhat semmi, mert négy millió éve ez a játék, épp csak annyit kell hagyni, hogy éhen ne halljon. Magyarországon is jól ismerjük ezt a társasjátékot, húsz éve a legdurvább verzióját futtatjuk „országunk winchesterén”.
Gus Van Sant arról beszél az Ígéret földje filmjében, hogy azért nem szabad nagyon elbizakodniuk az átverő embereknek, mert könnyen lefagyhat a rendszer. Ez a film is beleillik abba a paradigmaváltásba, amelynek korát ezekben az években éljük. Gus Van Sant, ez a képekre és lélekrezdülésekre érzékenyen reagáló rendező most arról beszél, hogy betelt a pohár. Éppen tegnap telt be, nem is ma. Most, hogy a lelkünket is vinnék a profitmaximalizálók, azt már nem adjuk. Alice (Rosemarie DeWitt), a tanárnő, belső lelkének táját mutatja meg hősünknek,
Steve Butlernek (Matt Damon), aki rögtön bele is szeret. Az örökséget. Mindannyiunk örökségét.
Mesteremberes munka ez a film. Tökéletesen berendezett filmkép, karcosra világított jelenetek, fájdalmasan pontos színészi játék. Gus Van Santnak nem a legnagyobb filmje, de az biztos, hogy az egyik legfontosabb. Kiáltvány, egy korszak lezárása. „Ez is csak egy munka” – mondja az empátia nélkül profitmaximalizálók oldalán álló másik hősnő (Frances McDormand), mikor a vesztes csata után visszavonul félelmében a „bunkerbe”. Igaza van a rendezőnek abban, hogy valami új kezdődik manapság. Merünk végre nemet mondani. Nagy nap ez a mai!
Ígéret földje
(Promised Land) amerikai filmdráma, 106 perc, 2012
Rendező: Gus van Sant
Forgatókönyvíró: Dave Eggers, Matt Damon, John Krasinski
Zeneszerző: Danny Elfman
Operatőr: Linus Sandgren
Vágó: Billy Rich
Szereplők: Matt Damon, Frances McDormand, John Krasinski, Rosemarie DeWitt, Titus Welliwer
Forgalmazó: Big Bang Media
Csejk Miklós
