„Mit ér egy könyv – gondolta Alice – képek meg versek nélkül?” 150 éve jelent meg először Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregénye, amely magyarul Kosztolányi Dezső fordításában nyújt teljes élményt.
Szinte minden gyermek ismeri Lewis Carroll (1832–1914) meséjét a Nyuszi odújába vezető utazásról, de az Alice Csodaországban – eredeti címén Alice’s Adventures in Wonderland – a bizarr szatíra, a szójátékok és a humoros jelenetek miatt a felnőttek számára is izgalmas olvasmány. A szürrealista André Breton szerint „abszurd nyelvezete újra megengedi a felnőtteknek, hogy bepillantsanak a gyerekek lakta rejtelmes világba.” Az Alice Csodaországban 150 éve, 1865. november 26-án jelent meg először John Tenniel eredeti illusztrációival, magyarul Kosztolányi Dezső fordításában nyújt teljes élményt.
„A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.”
A könyv korántsem leereszkedő, nem kezeli a gyermekeket, viszont az eltompult felnőttek szempontjából kifejezetten nevelő célzatú. Az Alice 1865-ben jelent meg, ugyanabban az évben, mint Lautréamont Maldoror énekei, illetve Rimbaud Egy évad a pokolban című kötete, s noha minden ízében előkelő angol utazást ír le egy álombeli tájra, nem kerüli meg annak árnyoldalait sem. Lewis Carroll világhírű műve, a gyermekirodalmi klasszikusként is számon tartott Alice Csodaországban egyszerre kínálja a képzelet világában való elmerülést és a viktoriánus kori Anglia szórakoztató gúnyrajzát.
Az Isis folyó partján szundikáló hétéves Alice kilesi, ahogyan a mellényt viselő, piros szemű, fehér Nyuszi aggodalmasan nézegeti az óráját, majd hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy követi őt földalatti odújába, abba a Csodaországba, ahol csakhamar a legképtelenebb figurákkal és helyzetekkel találja szembe magát.
A szertartásos nyuszi nyomát követve Alice különféle kellemetlen helyzetekbe kerül. Egy üvegcséből kortyintva, majd egy gombából csipegetve hol egérméretűre zsugorodik, hol akkorára nő, mint egy ház, vagy éppen kígyószerűen megnyúlik a nyaka. Közben megkapó figurákkal találkozik: a Könnytó”-ban fel-alá úszkáló Egérrel, akinek története a könyvben kunkorodó farkincát formáz, a pipázó Hernyóval, a malacot dajkáló, csúf Hercegnővel, a eltűnő vigyorú Fakutyával, a teát kortyoló Április Bolondjával és Kalapossal, aki Mormotát belegyömyöszöli a teáskannába, a mindenki fejét leüttető Szív Királynővel, aki élő flamingókkal krokettezik, és a bánatos Ál-Teknőccel, aki megtanítja a kislánynak, mi a homár-humor. Az egészben talán a krokettpálya a legfurcsább: elszalad a labda és szemtelenkedik az ütő. A Királynő legszívesebben mindenki fejét leüttetné, de ez sosem jön össze neki. Egyébként nem kell végig szépen csöndben a nézőtéren ülni. Lehet madárként repülni és énekelni, teknőcként mászni és táncolni, szigorú esküdtként ítélkezni és bólogatni. Mindent lehet, mert mindez Csodaországban történik.
Az Alice könyvek jellegzetes hőseit – például a Kalapot és a Fakutyát – mindenki azonnal felismeri és ezért a humoristák és a karikaturisták műveinek kedvenc alakjai napjainkban is. A Kalapos, Április Bolondja, a Szív Királynő és a Szív Király vagy a barátságtalan Hernyó mind-mind a korabeli Anglia egy-egy jellegzetes alakjának torzképe. Alice furcsa kalandjai azonban azok számára is izgalmassá és élvezetessé teszik az álomvilágbeli utazást, akik nem az angol történelem kifordítását keresik Carroll történetében.
A mindig takaros, ám tapasztalatlan lány az őrült helyzetekre logikusan igyekszik válaszolni, miközben a történet finom szatírával a Viktória korabeli gyermeknevelési gyakorlatra világít rá. Mélyebb értelmet tulajdoníthatunk az Alice-könyveknek, azokat a viktoriánus politika kemény szatírájának, és az egyház önelégültsége elleni támadásnak tekinthetjük. Alice idéz is egy olyan verset, amelyet a viktoriánus korban a gyermekeknek tanítottak, hogy kemény munkával vegyék fel a harcot a Sátán kísértéseivel szemben. Carroll szavaival ez egy vidám versikévé szelídül egy olyan krokodilról, aki mosolygó állkapoccsal üdvözli a kis halakat.
Az Alice-regények népszerűsége ma is töretlen, szerzőjük ellen azonban igen súlyos vádakat hoztak fel a múlt századi kutatók: pedofíliával, istenkáromlással és kábítószer-fogyasztással vádolták. Kiderítették, hogy Carroll társaságban félénk és tartózkodó volt, erős dadogása csak kislányok társaságában szűnt meg. Fényképezni is szerette a lánykákat, akik a felvételeken olykor ruha nélkül, provokatív pózban szerepeltek. Rajongásának legfőbb tárgya az ifjú Alice Liddell volt, akinek az Alice-könyveket írta. Mások azt állították, hogy Carroll homoszexuális lehetett, aki irtózott az érett nőktől, és inkább a kislányok társaságát kereste. A gombát majszoló, s közben repkedő Alice-ban a hatvanas években az író kábítószer-fogyasztását látták bizonyítottnak. Azt is valószínűsítik miszerint Charles Darwin fejlődéselméletének ismertté válása úgy megrázta Carrollt, hogy saját hitét is megkérdőjelezte. Életének más kutatói eltúlzottnak tartják ezeket az állításokat. Szerintük Carroll minden zsenialitása ellenére meglehetősen unalmas ember volt.
Az Alice Csodaországban 1865. november 26-án jelent meg és John Tenniel eredeti illusztrációival, magyarul Kosztolányi Dezső fordításában nyújt teljes élményt.
