„S közben a tájakat mint könyveket lapozom át”, írja Tristan Tzara, s a francia költő verssora tökéletesen ráolvasható Németh Gábor író legújabb, Ez nem munka című kispróza-gyűjteményére.
Míg Tzara tájakban, addig Németh Gábor szocializmusban, halálokban, múltakban és jelenekben lapoz. Könyve van róla.
És hát nem is akármilyen könyv ez. Jócskán több, mint az a kisprózai kötetektől általában véve elvárható. Ha szokványos lenne, nem a Németh Gáboré lenne. Másé lenne és nem más. Mondatokat írni Németh Gábor könyvéről lenyűgöző, s egyszersmind lehetetlen vállalkozás. A mersz nem fér hozzá, ezért a kedv kér magának tisztes helyet, alássan.
Ez nem munka. Milyen cím már! Milyen jó! Címében iróniája, játékossága, komolysága, szépsége él. Minek, ha nem az írásnak. Minek él az ember, ha nem az írásnak. A kiválasztottja, a szerencsésebbje. A szerencsétlen. Az írás, ha komoly hasznot nem is hajt, ha ilyen-olyan rendszert nem is töröl el, értelmet adhat. Ennek, annak, a semminek. Az írás a semmi értelme, ékezet a semmittevés fölött, apró jel. Ilyen apró jel kéne el még. Ilyen apró jelből akad: kevés. Az írás nem munka, nem jár érte valami sok pénz. (Pénz, aminek van szaga, tudjuk meg a könyvből). Hatholdas rózsakert és álomnyaraló szintén nem. Akkor meg miért? Ismételjük, a semmi öröméért, a rosszabb időtöltésnél fikarcnyival jobb írás-semmittevésért. Hát ezért.
A kötetben fellelhető, műfajilag változatos szövegek a Népszabadság és a Litera oldalakon jelentek meg. És most láss csodát: könyvben. Sok szép másodvirágzás. Néhány kedvencet vételezzünk szemre, figyelem.
A Dominó című szöveg a Bereményi Géza-Cseh Tamás jegyezte „ez egy eszpresszó”-hangulata köré szerveződött, azt veszi be a szöveg, a Fő utcában található, évtizedek alatt mit sem változott, időtlen, a szocializmus nyomait foltokban még őrző Bambi nevű helyet járja körül. A hely mágikussága, törzsközönsége, realitásmetsző, törékeny eleganciája maga a tökély, mozdíthatatlan műalkotás a múltból. S hogy a szerző humora és iróniája sosem vész el, legfeljebb átalakul, annak igazolásául álljon itt a következő, a mai és a mindenkori Magyarország állapotára meggyőzően reflektáló idézet. „…úgy habzsolják kettecskén a „zsidó” szót, mintha egy tál forró, fűszeres, aranybarnára sütött kóser csirkeszárny volna az asztalukon, azt kapkodnák óvatlan ujjaikkal,”.
A szövegek közt kiemelkedik a Borbély Szilárd halála kapcsán írt, az esszé műfajába illő írás. S hogy egy személyes történettel hozakodjam elő, mintegy másmutogatás helyett magam, elmondanám, hogy nemrég a Hospice Házban beszélgettem egy ott dolgozó klinikai szakpszichológussal, aki történetesen úgy értelmezte ezt a mi, hogy is mondjam, eléggé lehervasztó és hagyománymegtagadó halálkultúránkat, a csipesszel kényesen összefogdosott halálunkat, mint Németh Gábor, ezek után komolyan elgondolkoztathat mindenkit, valami nincs úgy jól, ahogy van, valami nagyon nincs rendjén ebben a kényelmes szabadsággal megfertőzött és felgyorsított rendetlenségünkben. „Korunk kultúrája a halálra mered, de valójában egyáltalán nem vesz tudomást róla. A halál képei eltörlik a halálról való gondolkodás lehetőségét. A halálról való képes beszéd föltartóztathatatlan és megszakíthatatlan giccs. A föltartóztathatatlansággal leplezzük el alkalmatlanságunkat a méltóságra. A saját halál lehetősége a saját élet lehetőségével együtt veszett el.”
S az ettől a világtól ódzkodók, ebben a világban tengődők hova meneküljenek, ha nem a nevetés mögé, kinek, ha nem a nevetés oltalmának ajánlanák fel kifogásolható egzisztenciájukat. „Messze a röhögés látszott a legértelmesebb foglalkozásnak, ha nem az egyetlen értelmesnek. A röhögés a világgal egyáltalán fenntartható, tehát radikálisan kritikai viszony egyedül lehetséges formájának tetszett. Ha a világ olyan, amilyen, akkor vessen magára, végig lesz röhögve az élet.”
Ez nem munka, de hogy könnyű olvasmány lenne, nem vennénk rá mérget.
Németh Gábor: Ez nem munka, Kalligram Kiadó, 2017
Ayhan Gökhan
Átjáró
