„Tudja valaki, mi az a boldogság? Mi az a szeretet vagy ünnep? Régen ezek a szavak komoly súllyal bírtak. A nyelv nem érdemli meg, hogy ezt tegyék a szavaival.” Ayhan Gökhan költővel és meseíróval a kortárs irodalomról, versekről és mesékről beszélgettünk.
Ayhan Gökhan lassan két éve jelentkezett a Culturához irodalmárnak, illetve kulturális szerzőnek, és azóta folyamatosan szembesülök azzal, hogy mekkora alázattal és tisztelettel van az irodalom és az írás iránt.
Verseit évek óta állandóan beválasztják a Szép versek kötetbe, kritikái soha nem bántók, sokkal inkább oktatók, ráébresztők és irodalmi alkotások, mégis meséire a legbüszkébb. 2011-ben Móricz- ösztöndíjat, 2013-ban az NKA alkotói ösztöndíját nyerte el. Első önálló verseskötete, a Fotelapa 2010-ben jelent meg a JAK-Prae, második verseskötete, a János és János 2013 novemberében már a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg. Blogjában érdekes és informatív cikkeket, portrékat lehet olvasni, itt megtalálod. Gökhan verseit és meséit, cikkeit és kritikáit itt elolvashatod.
Írtad a Litera netnaplójában, de tudom is rólad, hogy még nem tartod magad késznek. Hova sorolod magad egy tízes irodalmi skálán?
A hatodik helyre sorolnám magam. Sok tehetséges, jó, fiatal szerző van, aki jobb nálam, de ugyanígy sok tehetséges, jó, fiatal szerző is van, akinél én vagyok jobb. Igyekszem azért felfelé tartani. Majd meglátjuk, ez mennyire sikerül.
Van különbség az újságíró és a költő Ayhan Gökhan között?
Nálam azért minden intuitív. Akár verset, mesét, cikket vagy recenziót írok, mindegyik írásnál az ösztönös megérzés vezet. Ez néha jól jön ki, néha nem. Néha szeretik, néha nem.
Második versesköteted a János és János címet kapta. Hogy jött létre a kötet?
Két éve kezdtem el írni a kötet anyagát. Eleinte a megjelent könyvnek a négyszerese volt az anyag. Időközben aztán a nagy részét kihúztam. Szóval húzásokkal, törlésekkel, az utolsó pillanatig tartó változtatásokkal jött létre ez az úgymond „kísérleti” verseskötet.
Ha valaki rákérdez, mi a válasz: miért János és János?
Bocsánat, ezt nem szeretném elárulni, mert kíváncsi vagyok, hogyha születik róla kritika, abban hogyan értelmezi majd a kritikus a címet. A bibliai utaltság természetesen letagadhatatlan, a vallás mondjuk így, modern feldolgozása a könyv egyik szándéka.
Első köteted, a Fotelapa több önéletrajzi ihletésű verset is tartalmazott. Feltártad magad, miközben távolságot tartottál. A János és János is ennyire személyes és hívogató?
Próbáltam ebben a könyvben elszakadni ettől a személyességtől. Azt hiszem, ez részben sikerült, bár az egyik verset egy tavaly hirtelen szívrohamban meghalt barátom emlékére írtam. Részben tehát személyes a könyv, de a nagy egészét tekintve inkább tárgyilagos, jelekkel, szimbólumokkal, utalásokkal kommunikáló lett a kötet.
Mi alapján válogattad ki a bekerülő verseket?
Volt egy elképzelése, egy váza a tervezett kötetnek, és abban szépen elhelyeztem a verseket. A bekerült versek variációk egy témára.
A neved nem ismeretlen a kortárs magyar fiatal költők között, mégis, nem tartozol a már-már irodalmi celebséget is felvállaló szerzők közé.
Bevallom, ezt nem is bánom annyira. Magamat ünnepeltetni soha nem szeretném, tapsviharokban szédelegni, mert mint sokan, én is önző vagyok, és ez a reményeim szerint egészséges önzés átfordulna egészségtelen önimádatba. Az önimádattól pedig óvjon meg a Jóisten! Bőven elég, hogy több kortárs szerzőnek a szeretetét, tiszteletét kiérdemeltem, akiket nagyon szeretek és sokra tartok, kezdve Nádas Pétertől Szőcs Gézán át Tolnai Ottóig. Ettől én már boldog vagyok.
Az önimádatot szóba hozva, mi a véleményed az irodalmi celebségről?
Celebségről akkor beszélhetnénk, ha olyanok lennének „ünnepelve”, akik mögött nincs semmi a tehetségtelenségen kívül. Azért, akiket dicsérnek és szerepeltetnek, Lackfi János vagy mostanában Csider István Zoltán, Simon Márton, ők tehetséges emberek. Szerencsére.
Milyennek látod a mai magyar kortárs irodalmat?
Mint száz évvel ezelőtt. Csak kevesebb a zseni.
Társadalmunk életében és változásaiban ismét nagy, illetve más megközelítésű jelentősége van a szavaknak, a kifejezéseknek.
Azt vettem észre, hogy a szavakból bohócot csinálnak. Én jobboldali vagyok, de az például, hogy a nemzeti szót kisajátította a kormány, az nem tetszik. A nemzeti szavunk mindenkié, politikai hovatartozástól függetlenül. Aztán az emberek ugyanezt teszik a szeretet, ünnep, boldogság szavakkal. Tudja valaki, mi az a boldogság? Mi az a szeretet vagy ünnep? Régen ezek a szavak komoly súllyal bírtak. A nyelv nem érdemli meg, hogy ezt tegyék a szavaival.
Miért, miről ír az ember, ha magyar?
Ha az ember magyar, az önmagában már rendkívül szomorú és rendkívül nagyszerű dolog. Lám, Bartók Béla, Kosztolányi Dezső és Széchenyi István is magyar volt. Innen kezdve bármiről írhat, a mi csodás nyelvünk, ez a kevert, egzotikus nyelv, bárminek a beszippantására, megragadására alkalmas. Ez a nyelv mindent tud, ezzel mindent lehet. Egyet nem lehet, könnyen világhírűvé válni vele.
Most olvasom Füst Milántól A feleségem története című regényt. Ez a könyv sok más remek magyar író könyve mellett nem kapott Nobel-díjat. Idén Nádasnak kellett volna kapnia, Ő sem kapott. Van valami ebben a fránya magyar nyelvben, ami átfordíthatatlan. Egy kód. És ezt a kódot sajnos egyedül mi ismerjük, akik ezen a nyelven élünk és beszélünk.
Költő vagy inkább meseíró vagy?
Az elmúlt négy évben írtam két verseskönyvet. Fél év alatt pedig írtam öt mesekönyvet, amiket szétküldtem a mesekiadóknak, most várom a visszajelzést, hogy megjelenhet-e a könyv. Bízom a meséimben, szerintem azok jók. Jobbak a verseimnél. Az az ember vagyok, aki nagyon szeretne meseíró lenni, jó meséket írni. Jelenleg a mesét érzem közelinek.
Mi a mozgatórugód?
A Feleségem. Meg ez a jelenlétszerűség, amit az írás ad. Nem bírok nem írni. Ez egy betegség. Remélem, egyszer majd kigyógyulok belőle.
A feleséged is költő, mennyire szól bele, illetve segíti a munkád?
Igen, és Ő jobb költő is, mint én. Azok szerint is, akiknek adok a szavára. Neki féltem a legjobban megmutatni a verseim, ezért a kötetet is csak akkor olvasta, amikor a Kalligram Kiadó elfogadta már a versanyagot.
Téged mi foglalkoztat elsősorban?
A Feleségem, Magyarország, Jézus Krisztus, a klímaváltozás, a szeretet, és az irodalom. Csak a szokásos dolgok, ami általában a többi embert.
A költők, írók, művészek élete ritkán egyszerű, és még ritkábban jól kereső, biztos egzisztenciát nyújtó. Te is megjárod a hadak útját. Most épp milyen munkát végzel civilként?
Amióta az egyetemet elvégeztem (ez tavaly volt), azóta voltam postás, fekete mosogató, raktáros. Most is egy raktárban pakolok könyveket. Két állást ígértek nekem az elmúlt hetekben, amik közelebb állnak az irodalomhoz és a kulturális újságíráshoz. A napokban kiderül, hogy összejön-e valamelyik. Tényleg nehéz a helyzet – Európában és Magyarországon is magas a munkanélküliség – , gondolom, a második világháborúban és ’56-ban nehezebb volt. A nagymamám analfabéta volt, négy gyereket nevelt fel, virágot árult ötven éven át. Az ő helyzete még nehezebb volt. Hinni kell Istenben és kreatívnak lenni, másképp nem megy. Ötszáz éve sem ment másképp.
Hogy sikerül megtalálni az egyensúlyt a költő/író és a dolgozó családfenntartó között?
Úgy, hogy az adott munkával soha nem tudok azonosulni. Csinálom, hogy legyen pénzem. Amikor mosogattam, akkor is az íráson gondolkodtam, és most, a raktárban is, például a raktári szünetekben írtam meg több cikket és mesét. Sajnos én egy dologgal tudok azonosulni teljesen, és az az irodalom.
Milyennek látod a jövőd öt, illetve tíz év múlva?
Ha még van világ és a világban én – mert ugye, sose lehet tudni, Pascal is azt írja, hogy mindennap gondoljunk arra, hogy másnap nem ébredünk fel, – tehát ha minden rendben lesz jól alakul, akkor bízom benne, hogy amit a meséimtől várok, az sikerülni fog. Meg szeretnék végre nem fizikai munkákból élni, esetleg könyveket szerkeszteni és meséket fordítani. Ha Isten is akarja, remélem, sikerül.
Kibelbeck Mara
