65 éve, 1960. június 16-án mutatták be Alfred Hitchcock remekműve, a Psycho című pszichológiai thillerét Anthony Perkins és Janet Leigh főszereplésével.
A zuhanyjelenet és a film zenéje mind a mai napig libabőrössé teszi az embert: pedig a filmtörténet egyik leghíresebb alkotása, a Psycho eleinte nem vert fel nagy port, amikor 65 évvel ezelőtt bemutatták. A kritika fanyalgott, a nézők viszont később özönleni kezdtek a mozikba, hogy lássák Alfred Hitchcock talán legijesztőbb alkotását, amely a rendező legjövedelmezőbb filmje lett.
Fiatal nő áll a zuhany alatt, élvezi a testén végigpergő vízcseppeket…
Aztán egyszer csak vége az idillnek, feltűnik egy sötét alak, és kését újra meg újra a nő testébe mártja. Míg a vonószene a nézők dobhártyáját feszíti-hasogatja, a szépség vére kavarogva eltűnik a lefolyóban, amely a képi hatásoknak köszönhetően lassacskán átváltozik az áldozat szemévé. Janet Leigh teste a kádból félig kilógva terül el az út menti motel fürdőszobájának kövén, a női főszereplő pedig a film első felében már halott. Nem várt fordulat, hasonló korábban elképzelhetetlen volt 1960 júniusi bemutatója óta a Psycho történelmet írt, milliók idegeit borzolta fel, atyját pedig „a horrorfilmes” címmel gazdagította, és rendezők egész generációját formálta.
A cselekmény híressé vált gyilkosa, az Anthony Perkins által megformált Norman Bates személye a valóságban is létezett. Ed Geinnek hívták, és az ötvenes években legkevesebb két nőt gyilkolt meg, illetve holttesteket ásott ki sírokból. Amikor a rendőrség elfogta, hátborzongató gyűjteményt talált otthonában levágott orrokból, végtagokból, nemi szervek darabjaiból, emberek bőréből készült maszkokból. Konyhájában egy szív hevert. Az, hogy az 1984-ben rácsok mögött elhunyt Gein evett-e áldozatai húsából, sosem derült ki.
Az őrült gyilkos ügye több mint egy tucat filmet ihletett, köztük a horrorklasszikusnak számító Texasi láncfűrészest vagy éppen A bárányok hallgatnak című alkotást. De mindezek előtt ott volt az a regény, amely a Psycho címet kapta.
Robert Bloch könyvében egy Norman Bates nevű fiatalembert olyannyira megviseli anyja halála, hogy őrületében belebújik személyiségébe, és végez fia – vagyis saját – nem kívánatos barátnőivel.
A krimi valahogyan Alfred Hitchcock kezébe keveredett, és mivel a rendező épp új anyag után kutatott, pár ezer dollárért megvette a jogokat, és nyomban felvásárolta a könyvpiacon már megjelent példányokat is.
Senki sem nézheti meg úgy a filmet, hogy már ismeri a végét – gondolta Hitchcock.
A Paramount stúdió azonban ízléstelennek találta a film ötletét, így a rendező nagy erőfeszítések árán maga finanszírozta a 806 ezer dollárból készült művet. Az 1960-ban már idejétmúlt fekete-fehér kockák nemcsak a művészi hatás miatt nem pörögnek színesben, hanem azért is, mert így olcsóbb volt.
A kritikusok fanyalogtak, a tömeg özönlött a mozikba
A korlátozott költségek jelentették az okot arra is, hogy Hitchcock nem nagynevű sztárokat szerződtetett a szerepekre. Janet Leigh feltűnt ugyan korábban pár filmben, mégis inkább férje, Tony Curtis révén ismerték a nevét. Anthony Perkinsnek is jutott néhány televíziós szerep, az ötvenes évek második felében pedig szép sikereket aratott mellékszerepekben, mielőtt eljátszotta a késes őrültet. És olyan jól csinálta, hogy sohasem szabadult meg ettől az imázstól…
Hogy a titkolózást még inkább fokozza, Hitchcock a stábtagokat is csendre ítélte, a nyilvánosságot pedig csúnyán becsapta az anya szerepéről, amelyet természetesen Perkins alakított – a forgatáson azonban még egy Mrs. Bates feliratú szék is sorakozott a többi mellett. A rendező – mint azt Janet Leigh később elmesélte – a mumifikált anyát imitáló babákat is eldugott lakókocsijában, halálra rémítve a színészeket.
A Psycho tudatosította a háború után a növekedésben és a bőséges gyermekáldásban fürdőző társadalomban, hogy igenis vannak őrült sorozatgyilkosok. A New York-i bemutató után a kritikusok fanyalogtak a film láttán, a tömeg azonban lassan-lassan ellepte a mozikat. Olyannyira, hogy az alkotást a nagy érdeklődés láttán újra műsorra kellett tűzni.
A mű a filmtörténet első olyan alkotása, amelyben a főszereplőt már a film első felében brutális módon megölik. A jelenetet hét napon át forgatták, 70 különböző kameraállást alkalmaztak, és nincs egyetlen olyan egyedi beállítás sem, amelyben a gyilkos fegyver az áldozat bőrével érintkezne. Ennek ellenére a jelenet igen hátborzongatónak tűnik.
A női testnek egyébként egyetlen olyan részét sem látni, amely „tabu” lehetne. (Viszont a helyszínen látható a filmtörténet legelső vécécsészéje.) Az egyes beállításokat lassított felvétellel forgatták, hogy a Leigh melle véletlenül se kerüljön a képbe, és emiatt ne avatkozhasson közbe a cenzúra.
Hitchcock mindent megtett a film sikere érdekében, és erőfeszítéseit siker koronázta.
Az alkotás milliókat hozott a konyhára, gazdaggá téve őt, és híressé színészeit. A filmet neves szereplőgárdával kockáról kockára újra forgatták a kilencvenes évek végén, és az évtizedek során több folytatása is elkészült, ám hanyatló népszerűség által övezve.
