Omar Sharif, aki 1952-ben szerepelt először a mozivásznon, hosszú pályafutása során szerepek tucatját játszotta. A 83 éves korában meghalt színész Dzsingisz kántól Che Guevarán és Nemo kapitányon át II. Miklós cárig mindenkit eljátszott.
Omar Sharif egyiptomi származású filmszínész Alexandriában, Michel Shalhoub néven született egy tehetős libanoni-szíriai eredetű családban. Apja fakereskedéssel foglalkozott, fiát a családi vállalkozás örökösének szánta. Michel tanulmányait kairói angol iskolákban végezte, s már ekkor játszott amatőr színjátszó körökben, próbálkozott rendezéssel is, majd Londonban a Drámai Művészetek Akadémiáján tanult.
Vonzó külseje, atlétikus termete miatt hamar felfedezték: a legtöbb arab nyelvű filmet készítő egyiptomi filmipar kedvence, egyetlen világsztárja lett. A vásznon az ötvenes évek elején mutatkozott be, 1954 és 1961 között több mint húsz arab nyelvű filmben játszott.
Vígjátékok, romantikus és kalandfilmek főszereplőjeként lett a közönség kedvence, de mert az arab filmek egy része irodalmi alkotásokon alapult, főszerepet játszott a Nobel-díjas Nagíb Mahfúz könyvéből készült A kezdet és a vég (1960) című filmben is. Népszerűségéhez hozzájárult, hogy 1955-ben feleségül vette a közönség bálványát, Faten Hamama egyiptomi színésznőt, akivel saját filmvállalatot is alapított.
Az addig katolikus filmsztár áttért az iszlám hitre, s felvette az Omar Sharif nevet. Bár filmjei jórészt a Közel-Keleten találtak piacra, az ötvenes évek végétől nyugati filmekben is feltűnt, először 1958-ban a Goha című francia-tuniszi romantikus drámában. Már az arab ország legnépszerűbb sztárja volt, amikor felfigyelt rá David Lean angol rendező, aki meghívta őt az Arábiai Lawrence egyik főszerepére. Első hangos külföldi sikerét a monumentális angol filmben aratta: Ali sejk szerepe Oscar-jelölést, Arany Glóbusz-díjat és egy amerikai filmszerződést hozott számára. Sarif haláláig nagy filmnek tartotta az Oscar-díjas alkotást, de a hírnév tönkretette házasságát Faten Hamama színésznővel, akitől fia, Tarek született. A fia, Tarek – apja leghíresebb filmjében – a dr. Zsivagóban a gyermek Zsivagót játszotta.
Nyelvi gondjai nem voltak, az arab mellett folyékonyan beszéli az angolt, a franciát, az olaszt és a spanyolt is. Ezért is lett ismert a sztori, miszerint a forgatás alatt Peter O’Toole Fred-nek hívta Omar Sharifot, indoklása szerint „Nincs olyan név a földön, hogy Omar Sharif. Te biztosan Fred vagy.”
Ezután különböző történelmi korok különböző nemzetiségű figuráit testesítette meg, 1964-ben például a spanyol polgárháborúról szóló Íme, egy fakó ló című filmben egy spanyol papot, A római birodalom bukásában egy hadvezért, A sárga Rolls Royce-ban egy jugoszláv férfit alakított, egy évvel később ő volt a világhódító mongol Dzsingisz kán.
Karrierje csúcsára a hatvanas években jutott az 1965-ben készült Zsivágó doktor című amerikai filmeposz címszerepével. A 200 perces monumentális alkotásban Julie Christie volt a partnere. Az októberi oroszországi forradalom idején játszódó film egyszerre nyújtja a forradalom nagy ívű eseményeinek panorámáját és kíséri nyomon a tragikus események középpontjába kerülő nős orvos sorsát és harcát a túlélésért. A film – mely a XX. század első évtizedeinek forrongó orosz világában játszódik – Dr. Jurij Zsivágó, a fiatal orvos és tehetséges költő sorsát és tragikus, egész életét átívelő szerelmének történetét meséli el. Larát, a 17 éves jómódú lányt először Moszkvában pillantja meg, majd évekig nem látja viszont. Jurij az I. világháború alatt orvosként szolgál. Itt újra találkozik a lánnyal, akivel együtt dolgozik a fronton egy kórházban és beleszeret. A bolsevik forradalom után Zsivágónak családjával együtt vidékre kell költöznie. Itt több év után ismét viszontláthatja Larát, aki végül már a szeretője lesz. A filmet tíz Oscar-díjra jelölték (köztük a legjobb filmre), és a kitüntetést öt kategóriában kapta meg. Ezt a Lean-művet viszont a színész már kevésbé szerette. „Túl szentimentális. Túl sokat szól benne az a bizonyos zene” – utalt Maurice Jarre világslágerré vált témájára.
A kasszasiker után egymást követték a hollywoodi felkérések. A legemlékezetesebb a Funny Girl című musical 1968-as filmváltozata, amelyben partnere Barbra Streisand volt. (A közel-keleti háborúk idején készült filmet hazájában, Egyiptomban betiltották, mert – a filmvásznon – egy zsidó nővel esett szerelembe.) Nick Arnstein szerepét hat évvel később a folytatásban, a Funny Ladyben is megformálta. A hollywoodi álomgyárban készült még a Mackenna aranya című western, Sidney Lumet romantikus drámája, A randevú és Az utolsó völgy című történelmi dráma. Több európai filmben is szerepet vállalt, így az Istenek sakktáblája – Marco Polo című olasz-francia, a Mayerling című angol, Belmondo partnereként A betörés című olasz-francia, illetve A rejtelmes sziget című spanyol filmben. 1974-ben Julie Andrews partnereként a Kémek keringőjében játszott. Ebben az izgalmas hidegháborús történetben egy előkelő angol özvegyet akarnak az oroszok beszervezni, ám a látszólag nem túl rafinált hölgy alaposan túljár az eszükön.
Karrierje a hetvenes évektől hanyatlani kezdett, egyre inkább rutinjára szorítkozott, bár emlékezetes alakítást nyújtott Andrzej Wajda Franciaországban készült Dosztojevszkij-adaptációjában, az Ördögökben nyújtotta 1988-ban és a közelmúltban a Mr. Ibrahim és a Korán világában. Az egykori legendás férfiszépség a karrierje során forgatott több mint 80 filmben főként romantikus hősöket, szívtiprókat, kalandor lovagokat alakított.
A szívtipró szerepköre a magánéletben sem állt távol tőle: szinte minden filmbeli partnernőjével (Barbra Streisand, Catherine Deneuve, Ingrid Bergman, Ava Gardner stb.) hírbe hozták – többségében nem alaptalanul. A legenda szerint fénykorában naponta több ezer szerelmes levelet hozott neki a postás. A nőkön kívül másik szenvedélye a szerencsejáték volt: a világ egyik legkiválóbb bridzsjátékosának számított, a témában könyvet is írt, s az 1964. évi bridzsolimpián ő képviselte Egyiptomot. A hatvanas évek végén filmenként egymillió dollárt is elkérhetett, de a könnyen jött pénz könnyen ment, elvitték a versenylovak, a kártya és a rulett. Mindezeken kívül reklámokhoz adta arcát és hangját – leginkább pénzkereset céljából.
2003-ban visszatért a filmvászonra, a Monsieur Ibrahim et les Fleurs du Coran (Ibrahim úr és a Korán virágai) című francia film főszerepét játszotta. A 13 éves Momo (Pierre Boulanger) szomorú sorsú párizsi zsidó kisfiú. Anyja régen elhagyta, és aztán az apja is odébbáll. Kiszolgáltatott, egyedül érzi magát, s csak a Kék utca prostituáltjai nyújtanak neki némi vigaszt. Egy igaz barátja mégis akad, Monsieur Ibrahim (Omar Sharif), az öreg muzulmán fűszeres, aki még azt is elnézi neki, hogy olykor lop a boltjából. Miközben Monsieur Ibrahim kevés szóval, csendes bölcsességgel az életre tanítja Momót, gondoskodó figyelme megváltoztatja a fiú életét. S mivel mindent, amit adunk vissza is kapjuk, Ibrahim élete is megváltozik a Momotól kapott szeretettől…
„Ez a film a toleranciáról és a szerelemről szól. Ezért tértem vissza a mozivászonra” – nyilatkozta a 60. Velencei Filmfesztiválon Omar Sharif, aki akkor beismerte: elvesztette a lelkesedését a film iránt.
Omar Sharif idős korára kezdett lassabban élni, de az élet örömeit nem tagadta meg magától, élvezte a hosszú fürdőket, a lóversenyeket és a párizsi éjszakai vacsorákat. Vérmérséklete sem változott: 2003-ban Párizsban felfüggesztett börtönre ítélték, mert egy kaszinóban lefejelt egy rendőrt, nem sokkal később Amerikában ítélték el, amiért részegen megütött egy parkolói alkalmazottat.
A kilencvenes évek közepén felszámolta franciaországi életét és hazatért szülőföldjére, mivel elege lett az adósságbehajtók zaklatásaiból, a hatósági felszólításokból. Két fia született, az első a hivatalosan 1974-ben véget ért házasságából. Idővel egy olasz újságírónővel saját bevallása szerint futó kapcsolatot létesített, amelynek eredménye – az interjún kívül – még egy fiúgyermek lett. 2003-ban a Velencei Filmfesztiválon életműdíjat vehetett át, és ő kapta meg elsőként az UNESCO Szergej Eizenstein-díját.
