Legyünk őszinték és szegezzük magunknak a kérdést: vajon ismerjük-e Bécset, és ha igen, mennyire, azon a néhány sztereotip megállapításon kívül, hogy nagyjából van ismeretünk a Schönbrunnról és a Stephansdomról?
Keresve sem találni Európában olyannyira finom és eleganciájában utánozhatatlan, a jó ízlést messze felülmúló, pompakedvelő várost, mint Bécs. Az aranyveretes, képeslapra kívánkozó, a szecesszió stílusjegyeivel befuttatott, a Habsburgok is formálta város irigylésre méltó címeket érdemelt ki: nem egyszer megkapta már az egyik legélhetőbb európai város titulust. Nekünk, magyaroknak nem kis erőfeszítésünkbe telt, míg levetkőztük az osztrák történelem ránk nézve kedvezőtlen utóhatásait, mára viszont túlzásig is fajult ez a nagy levetkőzés, szinte nem telik el úgy év, hogy a sok médiumból ne arról értesülnénk, hány és hány ezer magyar látogatott el a Császárvárosba, kiemelten Advent idején.
Legyünk őszinték és szegezzük magunknak a kérdést: vajon ismerjük-e Bécset, és ha igen, mennyire, azon a néhány sztereotip megállapításon kívül, hogy nagyjából van ismeretünk a Schönbrunnról és a Stephansdomról? Amennyiben a Bécs-tudás meglehetősen hiányos, magunknak teszünk jót, ha felkerül a polcunkra vagy az utazótáskánk biztonságos rekeszébe Szászi Júlia újságíró A császárváros — Bécsből Bécsről című könyve. Minden, amit valaha tudni akartunk Bécsről, de nem mertük megkérdezni, nos, a kiadvány jóvoltából azonnal és maradéktalanul válaszra talál. Érdekfeszítő fejezetek, alapos kultúrtörténeti jártasságról tanúskodó beszámolók, titokzatos storyk, humoros anekdoták halmaza a könyv, és hát múlt és jelen annyira jól ér benne össze, hogy egy kevés hely marad a jövőnek is. Bécset megszeretni egy pillanat műve, a megismeréséhez és a helyes értelmezéséhez azonban több idő kell. Szászi Júlia tizennyolc évig élt a Császárvárosban, tájékozottságához egy percig nem fér kétség, minden mondatának, észrevételének hitelt adhatunk.
Gondolom, sokan tudják, hogy Thomas Bernhard, az osztrák irodalom egyik kultikus, morális kérlelhetetlenségében tiszteletet parancsoló, briliáns írásaival az első számú tekintélyek közt helyet foglaló írója világéletében idegenkedett az osztrákoktól, mint erről a könyv is beszámol. Na de tudták-e, hogy „… az alig 58 éves író, akinek mindenféle baja mellett volt még energiája az utolsó, végérvényes fricskára: végrendeletében kikötötte, hogy halála után, a szerzői jogok érvényességének lejártáig, csakis Ausztria határain kívül adhatók ki könyvei, vihetők színre darabjai, mind a korábban már megjelentek, mind a hagyatékában találhatók.” Hogy aztán az író halála után a végrendeletben foglaltak megmásítása érdekében milyen eszközökkel és cselekkel éltek azok, akiket nem hagyott nyugodni Bernhard furcsamód bántó döntése, szintén kiderül a könyvből. Érdekesség, az egyik belvároshoz közeli utcában található kávézó kirakatában ott virít Bernhard fekete-fehér fotója, méghozzá nem máshol, mint a Café Bräunerhofban, az író törzshelyén. Úgy tűnik, az osztrákokat kritikusan szemlélő Thomas Bernhard a jó kávéházat nem vetette meg és őt sem az osztrákok: legutóbb ott jártamkor a pincér lelkesen beszélt róla, noha személyesen nem ismerte; büszkék rá, büszkén mutogatják. Aztán itt van még a bécsi erdő, a város tüdeje, a Prater, Hundertwasser szemétégetője, a város történetének alakulásában döntő szerepet játszó figurák, akik egy-egy kedvező vagy épp kedvezőtlen történelmi fordulatban játszottak szerepet és hagytak nyomot maguk után a városon, a város emlékezetének mélyrétegeiben. Bécs híve az emlékeihez, a múltjához, erről is meggyőződhet a Szászi Júlia könyvét barátként útitársul választó olvasó.
Szászi élvezetesen ír, jó hangulatú könyve segítségünkre siet abban a sokakat foglalkoztató kérdésben: hogyan érdemes figyelni Bécset, segít meglátni a rengeteg kávéház gőze kitakarta város másik, nem magától értetődő arcát, a történeti és urbanisztikai kalandozás végére érve pedig könnyen támadhat az a hirtelen ötlet, hogy táskákat elő, csomagokat be, irány Bécs!
Ayhan Gökhan
Átjáró
