„Nem hiába vártunk: a Napszállta, ha nem is akkora mérföldkő, mint az Oscar-díjas előd, szép, költői és egyszersmind kíméletlen mozi lett, olyan, ami nem terem minden bokorban.” – kritika a Napszálltáról
Béke porainkra – kritika a Napszálltáról
Kedden reggel kaptuk a híreket Velencéből, és aznap egy sajtóvetítésen már láthattuk is a szorongva várt új Nemes Jeles László filmet. Jó hírünk van: a Napszállta állja a versenyt a Saul fiával, még ha annak elképesztő sikerét valószínűleg nem tudja megismételni.
Zsigerekbe égő remekművet lehetetlen túlszárnyalni, a művésznek egyszerűen tudomásul kell vennie, hogy a közönség és a kritika attól kezdve nem éri be kevesebbel. Márpedig érthető, hogy nyugalomba még nem szívesen vonulna, mit tehet hát? Újat rendez. Hasonlót, és mégis valami egészen mást. Nem hiába vártunk: a Napszállta, ha nem is akkora mérföldkő, mint az Oscar-díjas előd, szép, költői és egyszersmind kíméletlen mozi lett, olyan, ami nem terem minden bokorban. Nemes Jeles László ismét eltért a hagyományos történelmi filmdráma kívánalmaitól, s a maga különleges módján és nyelvén keresi a választ arra, milyen romlás-bomlás előzte meg a 20. századi Európa morális lejtmenetét, s Kertész Imre vagy Quentin Tarantino alternatív útvonalán haladva tesz fel kérdéseket, úgy, ahogy a tradicionális történetmesélő, múltfeldolgozó mozi korábban sosem tette.
Az első beállítástól kezdve világos, hogy a Napszálltát a jellegzetes „nemesjeleses” stílusjegyek uralják, amivel a rendező persze nem a spanyolviaszt találta föl, hisz merítkezett Jancsóból vagy Tarrból eleget, hogy csak a honi példáknál maradjunk. Három filmmel – ha a 2007-es Türelem című kisjátékfilmjét is ide vesszük – mégis olyan sajátra formálta-kalapálta képi-hangi világát, hogy a Napszállta nézésekor már minden filmrajongó tudja New Yorktól Budapestig, kivel van dolga (jó, azért nem az utca emberéről beszélünk). A Nemes-féle szerzőiség alapeszközei a rövid időt felölelő cselekmény, a főhősre irányuló képi koncentráció, a követő kamera, a kis képmező gyakori használata, a premier plánok, a zajok, zörejek kitüntetett szerepe, az elmosódott beállítások, a történelmi valóságról életlenül tudósító, az előtérről sokszor leválasztott hátterek, a kronologikus, kauzalitás terén azonban el-elbizonytalanító narratíva. Az eszközök pedig ezúttal sem öncélúak: ahogy Saul minden idegszálával a halott gyerekkel kapcsolatos küldetésre fókuszál, a Napszállta hősét, Íriszt is saját belső megszállottsága mozgatja. Mániákus, „forró hideg” állapotban, klausztrofób pszichével tör célja felé, akárcsak a koncentrációs tárborban eszét vesztett fogoly. És ez a beszűkültség indokolja a Saul fiában megismert eszközök újrafelhasználását, a hasonló kompozíciós eljárás legitim jellegét, még ha a Napszálltában a rendező engedett is valamelyest a szigorú formai gyeplőn, és időnként megenged magának hagyományosabb eljárásokat. De így is ritkán gondolkodik megszokott plánokban, nem rekonstruál teljes helyszíneket, következetesen tartja az intim közelséget a hősnővel, így azonosít vele minket, s így próbál ismét közel férkőzni a filmes ábrázolás eszközeivel a „pszichotikus pszichéhez”. Védjegyeket alakított ki tehát, ezzel is a nagy elődök, Jancsó Miklós vagy Tarr Béla nyomdokaiba lépve. Amúgy sajátos szerzői módszerein túl is különlegesen szépek és sokatmondóak a napszak-változásokat illusztráló beállítások, a hajnali derengés, a tűző nap, a hidegfényű éjszaka képei. Nemes, és operatőre, Erdély Mátyás minden pillanatban, a nap minden órájában megfürdeti kamera-töltőtollát.
Lehetne sorolni még a Saul fiához hasonlatos motívumokat, párhuzamokat (a Napszálltában is nagy szerephez jut a víz, a folyó, a párbeszédek sűrítettek és drámaiak, az arcok mindig sápadtak, komorak, mosolytalanok), a történet azonban – sok tekintetben és szerencsére – egészen más, talán még az Oscar-díjas remekműnél is sokrétűbb és talányosabb. A Holocaust előtt járunk évtizedekkel, a tízes évek elejének Budapestjén, erről a nézőt egy poétikus hangvételű filmkezdő inzert tájékoztatja. Írisz (Jakab Juli) árvaházból érkezik a legendás Leiter kalapszalonba állásinterjúra: a tizenöt-húsz évvel korábban leégett hely egykor a szülei tulajdona volt, de mindketten életüket vesztették a tűzben. Írisz nagyon akarja az állást, őt az új tulajdonos, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) azonban nem akarja, végül – mivel a lány újra és újra megjelenik az ajtóban – mégis beadja a derekát. Íriszre azonban egyik éjszaka rátör egy rémületes idegen, aki elárulja neki, hogy van egy életben maradt bátyja, Kálmán. A testvér utáni kutatás kálváriája mocsokba, fertőbe, bűnbe vezet, a századeleji főváros – Írisz pszichéjén átszűrve, akit a film majd összes szereplője a pokolba kíván – romlott, infernikus hely, erőszak és dekadencia gyűjtőeresze, az életlen háttérben menetelő katonák sziluettje és a megtévesztett tömeg üdvrivalgásának hangja sejlik fel (ismét lenyűgöző Zányi Tamás hangmérnök munkája), az éles előtérben viszont baljós pillantásokban ül a végzet delíriuma. A nyomozás jutalma pedig az otthonkeresés és otthonra találás nyugalma helyett egy mindent megpecsételő, súlyos titok. Az árulás és a kiszolgáltatottság bosszúért kiált, és ezzel egyszerre gyűrődik a sárba nép, nő, társadalom, arisztokrácia és kizsákmányolt, tőkés és munkás, az otthon illúziója, és a békés, kalapos-csipkefodros jövő balzsamos, hazug ígérete. Apokalipszis a javából, egy jól belakott, öröknek hitt világ zátonyra futása és süllyedése, amitől most is – mikor nem? – halálosan rettegünk.
Nehéz a Napszállta mérlegvonásáról spoilermentesen beszélni, főleg mivel az értelmezési tartománya legalább olyan gazdag, mint az első Nemes-filmé, sőt. Biztos, hogy a nézők sokat fognak vitatkozni a katartikus, ledöbbentő záróképen, ami féregjárat a film jelene és az ólomsúlyú jövő között, az egyik kulcsszereplő létezésének kérdésén, és legfőképp a Jakab Juli által érzékeny zsenialitással vászonra varázsolt figurán. A színésznő eggyé válik a polikróm, sokféle értelmezést elbíró Leiter Írisszel: a látvány, amit bármilyen történetmesélő film személytelen kamerával mutatna meg, az ő tekintetében, hátában, vállában, testének hajlataiban tükröződik. Ő az origó és a centrum, vele – és a temérdek luxuskalappal – együtt éljük át a civilizációs naplemenetét, a fokról fokra történő kollektív süllyedést a történelem mocsarában: és az is ő, akinek a végdrámában betöltött szerepéről a legtöbbet lehet majd vitatkozni.
Bármekkora is volt az élmény, halkan és zárójelben azért megjegyzem, nem biztos, hogy egy harmadik hasonló színvonalú filmre is futja változatlan stílusjegyekkel. A magam részéről persze azt se gondoltam, hogy másodszorra elég muníciót nyújt, de meglehet, a következő bemutató előtt Nemesnek már gyökeres filmnyelvi változtatásokon kell gondolkodnia.
Hegedüs Barbara
