„A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni.” Bereményi Géza önéletrajzi könyve a gyermek- és ifjúkorral foglalkozik: a második világháború után a Teleki téren felnövő gyereket nagyszülei és a piac nevelték.
Bereményi Géza régóta várt önéletrajzi regénye elsősorban a gyermek- és ifjúkorral foglalkozik. Ismerős lehet nekünk ez a világ csodálatos filmjéből, az Eldorádóból, és Cseh Tamásnak írt dalaiból is. A második világháború után a Teleki téren felnövő gyereket nagyszülei és a Teleki téri piac nevelték. 1956-ban tízévesen éli át a forradalom fordulatait, hogy kamaszkori lázadása és ifjúkori indulása egybeessen a Kádár-rendszer megszilárdulásával. Bereményi önéletírásában sorra veszi és ragyogó portrékban örökíti meg élete meghatározó figuráit és találkozásait. Ez a memoár magyar történelem krónikája emberközelből, emellett egy érzékeny művész vallomása.
Bereményi Géza 1946-ban született Budapesten. Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjas magyar író, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező. Eldorádó című filmje 1989-ben a legjobb európai film díját nyerte el. Forgatókönyveivel (Veri az ördög a feleségét, Megáll az idő) és Cseh Tamásnak írt dalszövegeivel a magyar kultúra egyik legfontosabb alkotója lett.
„A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni. Mint később kiderült, a nagyanyám, Róza volt ő, és akkor kettesben lettünk. Legelőször őt tudtam önmagamtól megkülönböztetni, tudomásom szerint így lettem valaki. Minden valószínűség szerint pelenkázott éppen, amikor felfedeztem. A gondjaira voltam bízva egy szoba-konyhás lakásban, ott fektetett hanyatt a konyha asztalára, hogy tisztába tegyen, közben beszélt hozzám, a meleg leheletek az arcomba csapódtak az orrom és a szemem tájékára. Az ő hangja volt az első hang, amire emlékszem. Gyönyörködve, kacarászva becézett, egyetlen szót hajtogatott, egy nevet, amit ő adott nekem, amin később is csak ő hívott egyedül. Lulikám.” – Így kezdődik a regény.
A második világháború után a Teleki téren felnövő gyereket nagyszülei és a piac nevelték. A Teleki tér 9., a piac lüktető, nyüzsgő világa ismerős lehet Bereményi Géza csodálatos filmjéből, az Eldorádóból. 1956-ban tízévesen éli át a forradalom fordulatait, hogy kamaszkori lázadása és ifjúkori indulása egybeessen a Kádár-rendszer megszilárdulásával.
„– Kijövünk ide máskor is? – kérdeztem. – Ne menjünk még haza. Azt mondtad,
hogy a Haza Bölcsét is megkeressük. Nem emlékszel? A Deák Ferkót. Azt mondtad.
– Máskor.
Láttam, tépelôdik. Megfogta a kezemet, mérlegelve megnézett magának, érdemes vagyok-e rá, csak azután döntött.
– Na gyere. Ezt még meg kell mutassam neked.
Majd elôredôlt, és elszántan szaporázni kezdte a sántítását.
– Én véletlenül múltkoriban megtaláltam valakit, aki titokban van tartva itt.
Megmutatom neked.
Én pedig a megtiszteltetéstôl némán igyekeztem tartani vele a lépést.
Ugyanis akkor már tudtam, hogy milyen az a hirtelen változás, amit akkor öltenek magukra a felnôttek, amikor titkolózni kezdenek. A tekintetük elborul, kicserélôdik az arcuk, és a testtartásuk úgy lesz zárkózott, hogy kihúzzák magukat.”
Bereményi egyszerre figyel a társadalmi közegre, a történelmi háttérre és a családon belüli viszonyokra; arra, hogy kitől mit látott, kitől mit tanult. Ez a könyv az eszmélés, a világba lépés dokumentuma. Érzékenyen elemző, szemléletesen tagolt. Helyenként már-már hűvös részletességgel rekonstruálja és egészíti ki emlékeit, hogy egy jelenetet komplex drámai és epikai egészében elemezzen és ábrázoljon. Így olvashatunk arról is, hogy miképpen ismerkedik meg egy-egy szó vagy fogalom jelentésével és használatával.
Bereményi önéletírásában sorra veszi és ragyogó portrékban örökíti meg élete meghatározó figuráit és találkozásait. A nevek, a helyszínek és az időpontok koordináta-rendszerében így lesz a Magyar Copperfield történelmünk krónikája emberközelből, emellett egy érzékeny művész vallomása.
A címre kattintva beleolvashat a könyvbe:
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
(részlet a regényből)
„Akkor én csak annyit tapasztaltam, hogy görcsösen kell köhögnöm, nem a szokásos módon. Hogy mindegyik köhögési roham után fulladozni kezdek, mert csak úgy tudom visszahúzni magamba a levegőt rémes nehezen, olyan hanggal, mint amikor nyikorog egy kenetlen ajtó. Az udvaron voltam, amikor rájöttem erre. Ki akartam onnan menni a piacra, a standhoz, Rózához és Sándorhoz, de vissza kellett fordulnom még a kapu előtt. Akkor meg azt kellett látnom, hogy sehol egy felnőtt, csakis macskák az udvaron mindenfelé. Feltűnően sok volt a macska, és mind tudta, hogy én rendkívüli állapotban vagyok, néztek rám és odébb mentek, vagy rám sem néztek, felálltak fektükből, úgy oldalogtak el mind hátra a közelemből, úgy voltak részvétlenek. És teljes valómban mintha én sem vettem volna részt abban a köhögésben meg fuldoklásban, mert közben sokfelé kellett figyelnem. Lépkedtem a nyitott ajtónk felé, mialatt belső képeket is láttam, de elsősorban hangokat hallottam, zakatolást, füttyhöz hasonlót, meg a levegő rémes visszavételét egyszerre vagy egymást követőleg, azt nem lehetett tudni, mert nem volt sorrendben semmi, kivéve a néhányszori köhögéseket, majd aztán a vontatott zajt, amivel a levegő belém nagy nehezen visszajött. Aztán kész, sehol semmi.”
Bereményi Géza: Magyar Copperfield, Magvető Kiadó, 2020
