A borzalmas című Időről időre alapszituációja szerint egy apa elárulja fiatal felnőtt korba lépő fiának, hogy a családban minden férfi képes az időutazásra. Nehéz elhinni, de ebből az alaphelyzetből a 2013-as év legjobb vígjátékát kanyarítják a filmvászonra. – Csejk Miklós írása.
Az egyik legcsodálatosabb dolog a világon az időutazás. Mindenki képes rá, sőt, nem is annyira bonyolult a receptje. Én, bevallom, naponta utazom az időben, kalandjaimnak csak a késő esti olvasás közben rám törő fáradtság szab határt. Szoktam régebbi festmények, színdarabok, mozifilmek nézése közben is „időutazni”, átélni azokat az érzéseket, végiggondolni azokat a gondolatokat, amelyek más korokban, más társadalmi viszonyok között születtek, mégis annyira ismerősek. Egyetlen problémám az effajta időutazással, hogy saját életem ügyetlenkedéseit, tévedéseit, butaságait, sorsfordító eseményeit sajnos nem tudom megváltoztatni visszamenőleg. Richard Curtisnek, a Négy esküvő és egy temetés írójának vagy az Igazából szerelem rendezőjének legújabb alkotása, a teljesen elhibázott magyar című Időről időre (eredeti cím: About Time) viszont éppen erre hegyezi ki mondanivalóját.
A film alapszituációja szerint egy apa elárulja fiatal felnőtt korba lépő fiának, hogy bizony a családban minden férfi képes az időutazásra. Csak be kell menni egy sötét helyiségbe, arra a pillanatra kell koncentrálni, ahova idő szerint menni akar az ember, és kész. Mindezt kicsit gátlásosan, kicsit félve mondja az apa, akit a csont és bőr Bill Nighy személyesít meg a vásznon, s akinek játékára már a film nézése közben kitaláltam a megfelelő jelzőt: tüneményes. Mondjuk az is megérne egy külön szakdolgozatot, hogy hány filmben emelik ki az erősebbik nemet, és csak a férfiak ilyen leleményesek, míg a nőknek még csak eszükbe sem jut az időutazósdi. Persze már ez önmagában egy agyrém. De ha eltekintünk ettől a férfinézőpontú alaphelyzettől, a rémes magyar filmcímtől, valamint attól, hogy a mondanivalót háromszor ismételte el a film végén a rendező, hogy jól az emlékezetünkbe vésse, akkor az idei év legjobb vígjátékát ajánlhatom figyelmetekbe. És mivel manapság oly kevés valóban remek filmet láthat az ember a mozikban, azt gondolom, hogy eltekinthetünk ettől a három szépséghibától.
Magával ragadó ennek a srácnak a lelkesedése (Domhnall Gleeson hitelesen ügyetlen játékával), ahogy beleveti magát az időutazósdiba, és életének, egészen pontosan csajozásának minden egyes tévedését kijavítja, minden egyes vadhajtást lenyeseget, minden gyomot kigyomlál. Mi pedig ülünk a moziban, és irigyeljük. Nagyon irigyeljük, és kicsit gondolkodunk is azon, hogy mi lett volna, ha mi is újragondolunk néhány momentumot az életünkben. Ha másért nem, hát már ezért is érdemes volt elkészíteni ezt a filmet. De van más is! Méghozzá egy remek apa-fiú viszony. Nem túl bonyolult, félreértés ne essék, nem is lelkizős vagy drámai, csak szavak nélkül sikerül két remek férfi színésznek eljutni oda, addig a mélységig, amelynél nincsen beljebb egy apa-fiú kapcsolatban. Szűkebb, de még tágabb környezetemben sem sokszor láttam ehhez hasonló csodát. És nem valamiféle hollywoodi álomról van szó, nem is álszent moralizálásról. Igazi, mély férfiszeretetet láthatunk a mozivásznon, melynek csúcspontja a film és az időutazás egy nagyon csavaros gondolatmenete. Most legyen elég csak annyi, hogy az apa halálának időpontjával és a fiú gyermekének születésével kapcsolatos kegyetlen fogas kérdés, melyre egyértelmű a válasz, csak bele kell „dögleni”.
Ízlésem szerint való ennek a vígjátéknak a humora is. Alig vaskos, inkább csak szellemes, igazi intelligens viccelődés, olyan, mint egy különleges vacsora utáni habkönnyű csokoládé desszert, mely azért akárhogy is, de keserű étcsokiból készült. És elfelejteni sem könnyű!
A film filozófiai fundamentuma is olyan szellemi anyagból állt össze, amely nem hagyja, hogy egykönnyen túllépjen rajta az ember. Mert miután mi is körülbelül egy időben jövünk rá a főszereplővel, hogy miért teljesen fölösleges állandó időutazással tökélyre csiszolni egy párkapcsolatot, addigra már belénk is ültette a rendező a tudást, hogy mire lehetne igazán használni ezt az időutazós képességet. És hiába mondják ki, mi már régen rájöttünk addigra, hogy minden napot meg kell duplázni, de leginkább úgy, hogy semmin nem változtatunk, csak másodszorra, amikor már nem stresszelünk, arra is képessé leszünk, hogy élvezzük az életet, észrevegyük mindazt, amiért érdemes végigcsinálni ezt az egész „rohadt cirkuszt”. Arról már nem is beszélve, hogy még ez az időutazós képesség sem kell hozzá, hogy az ember képessé váljon tudatosan megélni a saját életét, ahelyett, hogy hagyja, hogy elviharozzon záporként a feje felett. Nem csoda, hogy a végén, mindenki mosolyogva jött ki a moziból. Én is csak vigyorogtam, mint egy piros alma, és a szubjektív időre gondoltam, arra, hogyan lehet lelassítani, meg néha, egy-egy pillanatra megállítani.
Időről időre
(About Time)
színes, magyarul beszélő, angol vígjáték, 123 perc, 2013 (12)
rendező: Richard Curtis
forgatókönyvíró: Richard Curtis
operatőr: John Guleserian
producer: Tim Bevan, Eric Fellner
vágó: Mark Day
szereplők: Rachel McAdams (Mary), Domhnall Gleeson (Tim), Margot Robbie (Charlotte), Vanessa Kirby (Joanna), Bill Nighy (Dad), Tom Hollander (Harry), Lindsay Duncan (Mum)
forgalmazó: UIP-Duna Film
Csejk Miklós
