Milyen is ez az egyszuszra kiolvasható, székhez szegező könyv, azon kívül, hogy humorosan ironikus vagy ironikusan humoros, s hideg téli estéken pótolhatatlan társként szegődik mellénk? Bud Spencer Eszem, tehát vagyok című gasztrokötetéről Ayhan Gökhan írt ízes beszámolót.
„Nem azért élek, hogy egyek, hanem azért eszem, hogy éljek.” Tartja a régi, képzeletbeli aranyba foglalt, Quintilianus nevéhez kötődő, ókori mondás. Evésem a levésben, na hiszen. Bármennyire okos megfogalmazás ez, mi, akik Krúdy úr finom könyvein szocializálódtunk, értünk nagyevőkké, mondjuk ki bátran és jóllakottan, hogy egy kicsit azért is élünk, hogy együnk. Jókat és nagyokat. Néhanapján. Zsírban gazdagon vagy zsírszegényen. Nem a karácsonyi menü feletti töprengésem terelt a konyha és az ebédlőasztal felé, nem a gasztronómiai döntésképtelenség a startnál: bosnyák téri pontyból vagy szilvásváradi pisztrángból készüljön-e a halászlé. Megmagyarázom mindjárt, miért vetődött fel az evés tárgya oly sokatmondóan bennem.
Adott egy nagydarab, jóságos szívéről ismert, egykori vízilabdás olasz színész, egy hangulatos konyha és hozzávalóként megannyi alapanyag és az elmúlt évszázadokban élt, a világra nagy hatást gyakorolt és felülmúlhatatlan érdemeket szerzett filozófusok összessége. Ezeket most keverjük össze szépen és egyenletesen egy kis gasztroőrülettel, s hogy ebből mi lesz, azt az Eszem, tehát vagyok című kötetben tálalja a főszakács, Bud Spencer.
A 2015 októberében nyolcvanhatodik évét betöltött Carlo Pedersoli, ha filmekben manapság elvétve tűnik is csak fel életkora miatt, megnyugtat minket, hogy nem teljesen fordított hátat a nyilvános szereplésnek, s újabban könyvekben élvezhető a Bud Spencer néven világhírre szert tett figura sajátos humora és rokonszenves egyedisége. Nem meglepő módon a könyvekben kevéssé tud bunyózni, ellenben egy-egy telitalálat kijelentése, filozófiai magaslatokba emelkedő gondolata okoz némi szívderítő meglepetést a számunkra. Elhihetik, Spencer a filmbéli, legendás pofonok nehézsúlyú örökös bajnoka cím mellett az evés és a jóízű mesélés első helyezését is kiérdemelten birtokolhatja.
Milyen is ez az egyszuszra kiolvasható, székhez szegező könyv, azon kívül, hogy humorosan ironikus vagy ironikusan humoros, s hideg téli estéken pótolhatatlan társként szegődik mellénk? Ismeretterjesztés és szórakoztatás együtt a védjegye. Bud Spencer a fogyasztható kulturcsempészet híve, a fejezetek elején könnyedén lopja be írásaiba a szeretettel kiválasztott filozófusairól az információkat, hogy az ételek után a nagy gondolkodók műveihez is megjöjjön a kedvünk. Schopenhauernél ezt olvassuk például. „Eleinte nem nagyon fogytak a könyvei, bár mondjuk akkoriban elég magas volt az analfabéták száma, és csak kevesen vágytak arra, hogy nyaktörő lételméleti kirándulásokba bocsátkozzanak. Feltételezhető tehát, hogy gyűlölt kollégáját, Hegelt, aki több könyvet adott el, mint ő, a valóságban csak tudományos körökben olvasták.” Carlo néha egy-egy kiszólásával borsozza a csípősen fűszeres történeteket. „Megfeledkeztem róla, hogy Bud Spencer ökle azokhoz a verésekhez képest, amelyeket Galilei a római katolikus egyház nevében kapott, szinte simogatásnak számított. (Persze a mai egyháznak már semmi köze az akkorihoz, nemhiába kért bocsánatot korábbi vétkeiért). És mintha nem lett volna elég az inkvizíció, most még én is bosszantani kezdtem a zsenit.” Spencer ehhez hasonlóan derűs hangvételben cseveg a megidézett zsenikkel és korszakalkotó gondolkodókkal, olyannyira természetesen, hogy lassan tudomásul vesszük, nem tévedés, a megjelenített alakok az álom és képzelet testes cáfolataként hús-vér valójukban ott segédkeztek a színész mellett.
Könnyed, kellemes stílusban megírt könyv, telis tele jobbnál-jobb ételreceptekkel, kipróbálásuk ajánlott, ígérem, nem bánják meg! Hiába, Bud Spencer termeténél fogva jobban emlékeztet egy vidám mesterszakácsra, mint a téziseibe belefáradt, megkeseredett és szkeptikus filozófusra. S ha unnánk vagy változatossá szeretnénk tenni kicsit az ünnepi készülődést és az ételeket, az Eszem, tehát vagyok című kötetnél jobb és hasznosabb tanácsadót aligha találhatnánk, garantáltan mindenhez meghozza az étvágyat és a kedvet, hogy utána az egészet leöblítsük egy Bud Spencer-Terence Hill film társaságában eltöltött, hó-hiányos estével.
Ayhan Gökhan
Átjáró
