Budapest a Duna legszebb városa

Szerző: Ayhan Gökhan / 2012. szeptember 18. kedd / Szubkultúra, Könyvvilág

Claudio Magris Duna című könyve a szerző életművében az egyik legfontosabb állomás. A könyv Magyarországon több évvel ezelőtt jelent meg először és immáron a második kiadást tarthatja kezében az olvasó. Tipikus útikönyv? Tévedés. – Ayhan Gökhan írása

Útikönyv helyett komoly esszékötet (természetkönyv) a Duna, ami mindemellett útikönyvként is forgatható, mert a végigjárt városok kiskocsmáiról, házairól, utcácskáiról érzékletesen tájékoztat, mi több, beavat a szerző. „Ismeretszerző, azaz ismeretvesztő utazás, mert hát minél beljebb hatol az utazó a Duna menti világba, vagyis az életbe, annál kevésbé hagyatkozhat a saját műveltségére és elvi szempontjaira;” Valljuk be, egy könyvben utazás nem olyan izgalmas, mint egy valódi, akár a vonattal, távolsági busszal történő könyvvel utazás. Magris ezt a valódi, hús-vér utazást készíti elő olvasóinak, átnyújtva a városok csábítóan hívogató kulturális étlapjait, az adott terület vidékeiről készült színes fotósorozat néhány száz darabját a kalandvágyó olvasónak.

Az európai kultúrák szemfényvesztés nélkül létező, elegáns találkozóhelye a Duna. Képletes és valóságos találkahely, megkockáztatom: bármilyen gazdasági-politikai érdeket meghaladó, annál tartósabb közösség, (hovatovább, szövetség); a többnyelvű Európa a Duna áttetsző, folyékony, tiszta nyelvén beszél, a Duna nyelve egy közvetlenebb megértéshez segít hozzá, a Duna nyelve a természetbe ágyazódott, tiszta beszéd. Közbevetésként hadd jegyezzem meg, Karátson Gábor festőművész, író, esszéista a Dunáról, a Duna védelmében írt tanulmányai, nyilvános beszélgetéseken, konferenciákon elhangzott nyilatkozatai lassacskán legsürgetőbb aktualitásukat élik, kiváltva a minél előbb bekövetkező intézkedéseket a folyó biztonságos jövője céljából. Vízvédelem, a Duna ökoszisztémájának megóvása, állat – és növényvilága rendszeres megfigyelése, megőrzése az utóbbi néhány évtized fontos és minél hamarabbi megoldást sürgető problémája. Ennyit a Duna magyarországi féltőiről. Magris könyve ugyanazt teszi, mint Karátson Gábor, a szárazföldön tekint szét és tálalja szerethetően a folyó partján épült városok történetét és életmódját, kiemelve függőségüket a Dunától.
Magris a kultúra kényelmes lövészárka mögül kel hadra a Dunáért, kultúra – és természetvédő, (egy kulturált természetvédő), könyve utazás-esszéiben misztikusan varázslatos látleletet adva a Dunához kötődő városi legendákról, urbánus mitológiákról. Érdek nélkül tetsző, misztikus hely ez a folyam, folyamidő, partjain az évtizedek alatt – évezredek idejében –, összehordott hordalék: a közép-kelet és félig-meddig nyugatra átlógó, több ízben kifogásolnivaló történelem és kultúra.

Bécs finom, Mozart-szagú, matt fényben utazó, raccsoló kávéházasztalaitól és a megfelelő vérmérséklet szintjén maradó frakkos pincéreitől a belgrádi kávéházak a hűvös zaccot a csésze alján hordó poharaiig vonzó és rokonszenves, megnyerően ábrándos képet ad, – olasz utazóügynökünk portékái ízléstől és kívánalmaktól függően (ha nem függetlenül) nem marad vevő nélkül.
Magris könyvének sokadik szereplője Budapest és néhány oldal erejéig annak egy nagy, világhírű filozófusa, Lukács György. Az európai kultúrát háta mögött hagyó, attól sértődötten és fullasztó dohányszagban elforduló Lukács György portréja magától értetődően a tiszta ész gondolkodásának szomorú csődje, kétségbeejtő hangsúllyal mondva, Lukácson át az eredményes pályakezdés és a szomorú vég, a tévút kijelölése nyilvánul meg; – Lukács György a magyar történelem tragikumának eleven testet öltött formája. Magris érzékletes, hatásos szöveg-fényképe – lassított zenei aláfestéssel a háttérben – az öreg Lukács Györgyről két fénykép összeollózása, egymásra másolása, az a kérdés csak, melyikük látja meg előbb a másikat, melyikük lesz kitakarója (szigorú kritikusa) a másiknak, a fiatal vagy az öreg Lukács György, A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika vagy az Utam Marxhoz szerzője?

Magris könyvében végig több idő működik, több időtér lép kölcsönhatásba egymással, mosódik össze, ez az összemosódás aztán részben egy megfejtési (felfejtési) periódus véghezviteléhez szolgál, a Duna története és a Duna menti városok története egyik oldalán a magabiztos múlt, másik oldalán a magában kételkedő, nem egyszer kifogásolnivaló jelen megmásíthatatlan arca.
Nem marad adós Magris a nacionalistább, egészséges hazaszeretettel bíró olvasóknak – minden Duna-melléki város lakója örömmel és büszkén olvassa ezt a könyvet, mi, magyarok, különösebben kötődünk a Duna olyan mondataihoz például, mint hogy: „Szentendre a Duna Montmartre-ja, a házak és az utcán kiállított képek színei elvegyülnek a folyó színeivel, könnyed, ellibbenő pajkosság öleli körül a sétálót, és kíséri végig a vízpart felé szelíden lejtő, festői sikátorokon.” Vagy akár: „Budapest a Duna legszebb városa; éppoly ügyesen tudja mutogatni magát, mint Bécs, csak erőteljesebb, elevenebb, mint osztrák riválisa. Budapest fizikailag is érzékelhető nagyváros, a történelem előkelő és imponáló hőse, annak ellenére, hogy Ady szerint a magyar élet „szürke, porszínű.”
Nem tudom, az olvasó a könyvesboltba rohan az írás végeztével a Dunáért vagy a vasútállomásra megváltani a jegyét Bécsbe vagy Pozsonyba, annyi mindenesetre biztos, bármelyik mellett is dönt, mindkettőt a lehető legjobban teszi.