„Az üzenet megmásíthatatlanná tette a történteket. Addig a másodpercig valahogy sikeresen hessegettem el a gondolataimból a szót: öngyilkosság.” Diane Chamberlain Titkok örvénye c. regénye felteszi a kérdést: felteszi a kérdést: mi az, amit már nem lehet megbocsátani?
„Kedves Anna! Nehéz papírra vetni mindazt, amit el kell mondanom, de tisztában vagyok vele, hogy végigolvasni sokkal nehezebb, és nagyon sajnálom…” Ez a félbeszakadt levél az egyetlen nyom, amelyből Tara és Emerson kiindulhat legjobb barátnőjük, Noelle öngyilkosságának okait kutatva. Minden, amit tudtak róla – szülésznői hivatása, bátor kiállása az igaz ügyek mellett, családja és barátai iránt érzett szeretete -, olyan ember benyomását keltette, aki ragaszkodik az élethez. Miért választotta mégis a halált?
Túl sok mindenről nem tudtak.
A levél és egy szívszaggató titok felfedésével a két nő lassan rájön, hogy valójában mégsem ismerték jól Noelle-t, s miközben egyre inkább kirajzolódik előttük bonyolult személyisége, szerelemmel, árulással, részvéttel és csalással is szembesülniük kell.
A Titkok örvénye izgalmas regény, amely mindannyiunk számára felteszi a kérdést: mi az, amit már nem lehet megbocsátani?
„Megindító regény anyákról és lányaikról, titkokról, barátságról, szeretetről és veszteségről… Megríkat majd, de reményt is ad.” (Tatiana de Rosnay)
Diane Chamberlain fordulatos történetei az emberi kapcsolatokról – férfi, nő szülők és gyerekek, testvérek, barátok viszonyairól – szólnak. Családi drámák, kötődések, kétségek, érzelmek, romantika… Az amerikai írónő szakképzett analitikus, sokáig fiatalok között végzett szociális munkát, majd San Diegóban és Washingtonban kórházi pszichoterapeutaként dolgozott, később magánpraxist folytatott. 1982-ben kezdte el írni első regényét – fiatalkori élményeiből -, négy évig dolgozott rajta, és csak ’89-ben publikálták, de meghozta számára a szakmai elismerést és a népszerűséget. Azóta több mint húsz sikerkönyvet jegyzett. Azt mondja, semmi sem izgalmasabb, mint az, ahogy az emberek megküzdenek az életük próbatételeivel, egyedül vagy egymásba kapaszkodva.
Diane Chamberlain: Titkok örvénye
(Részlet a könyvből)
A kulcs csupa sár volt, így a pólómba töröltem, ami a legbiztosabb jele volt annak, hogy semmi más nem érdekelt, csak hogy kiderítsem az igazságot. Kinyitottam az ajtót, és beléptem a konyhába.
– Noelle? Belöktem az ajtót magam mögött, majd bezártam, mert lassan elhatalmasodott rajtam az üldözési mánia. A táskája, akár egy rakás bőrdarab hevert az asztalon, a kocsikulcsa pedig a mosogató és a tűzhely közötti pulton feküdt.
Foltos táljai a pulton száradtak egy konyharuhára borítva. A mosogató tiszta volt és üres. A konyha valahogy túlságosan is tisztának tűnt. Noelle már azzal is képes volt felforgatni egy szobát, hogy keresztülsétált rajta.
Átmentem a képeslapba illő nappaliba, el a zsúfolt könyvespolc és az öreg tévé mellett, amit Tara és Sam adtak neki néhány éve, amikor megvásárolták a nagy képernyős készüléküket.
Majd tovább, a kopott kanapé mellett.
A tévé előtt néhány babakocsi feküdt összecsukva, és egy pár babaülés kartondobozokra halmozva, amelyek minden valószínűség szerint tömve voltak gyerekholmikkal. A fotelben további dobozok zsúfolódtak.
Kétség sem fért hozzá, hogy Noelle birodalmában járok. A kanapé fölötti falon Grace és Jenny bekeretezett képe lógott, egy régi, fekete-fehér fotó mellett, amely Noelle édesanyját ábrázolta egy kertkapu előtt állva. A gyerekek képeit látva az anyukájáé mellett mindig meghatódtam, tudtam, hogy Noelle a sajátjaként tekintett a lányainkra.
Átvágtam az egyik fürdőszobán, amit irodának használt. Akárcsak a nappali, ez is tele volt dobozokkal és zsákokkal, az íróasztalát pedig papírok és könyvek borították… meg egy nagy tál saláta, uborkával és paradicsommal.
– Noelle? A ház csöndjétől kirázott a hideg. Talán megcsúszott a zuhanyzóban? De akkor miért kérte volna meg Libbyt, hogy viselje gondját Foltosnak? Elértem a hálószobához, és a nyitott ajtón át megpillantottam
őt. A hátán feküdt, a kezét összekulcsolta a bordáján, nyugodt volt, és csendes, mintha meditálna, de a viaszos arc és az éjjeliszekrényen heverő gyógyszeres dobozok valami egészen másról árulkodtak. A levegő beszorult a tüdőmbe, és képtelen voltam megmozdulni. Nem tudtam felfogni. Nem is akartam felfogni. Lehetetlen, gondoltam. Ez egyszerűen lehetetlen.
– Noelle? – tettem felé egy bizonytalan lépést, mintha egy medence vizének hőmérsékletét akarnám ellenőrizni. Aztán rám zúdult a valóság, én pedig odarohantam hozzá. Megragadtam a vállát, és erősen megráztam. A haja ráhullott a kezemre, mintha még élne, de ez volt az egyetlen, ami még eleven volt benne.
– Nem, nem, nem! – kiáltottam. – Noelle! Ne! Ne tedd ezt! Kérlek! Felkaptam az egyik üres gyógyszeres dobozt, de az üvegen olvasható szavakat nem fogadta be az agyam. Meg akartam ölni azt az üveget. A sarokba hajítottam a dobozt, és az ágy mellé térdeltem. A kezem közé szorítottam a barátnőm jéghideg kézfejét.
– Noelle! – suttogtam. – Miért?
Elképesztő, mi mindent nem képes felfogni az ember, amikor érzelmileg összeomlik. Az üzenet ott hevert mellettem, az éjjeliszekrényen. Oda is kellett nyúlnom, amikor elvettem a mobilját, hogy segítséget hívjak. A telefon csak néhány centiméterre feküdt a kezétől.
Könnyedén felhívhatott volna engem vagy Tarát.
Csak annyit kellett volna mondania:
– Valami hülyeséget csináltam. Gyere, és ments meg!
De nem tette. Nem akarta, hogy megmentsék.
A rendőrség és a mentősök hamarosan ellepték a szobát, elszívták előlem az összes levegőt, egyetlen kék és szürke forgataggá olvadtak össze a szemem előtt. Ott ücsörögtem az egyenes támlájú széken, amit valaki behozott nekem a konyhából, még mindig Noelle kezét szorongattam, miközben az egyik mentős halottnak nyilvánította, és vártuk, hogy a halottkém megérkezzen. Válaszoltam a rendőrök záporozó kérdéseire. Whittaker őrmestert személyesen is ismertem. Kora reggelenként megjelent a Hot!-ban.
ő volt a málnakrémes croissant és banános-mogyorós muffin, forrón. Megtöltöttem a bögréjét a legerősebb kávémmal, majd figyeltem, ahogy öt zacskó cukrot borít bele.
– Hívta már a férjét, asszonyom? – kérdezte tőlem.
Mindig asszonyomnak szólított, akárhányszor kértem is rá, hogy hívjon csak Emersonnak. Körbesétált Noelle gyufaskatulyányi hálószobájában, megnézte az édesanyjáról készült másik keretes fényképet, végigsimított az ablak alatti kis polcon sorakozó könyvek gerincén, és közelről szemügyre vette a fésülködőasztalon álló tűpárnát, mintha mindezekből rájöhetne, mi történt itt.
– Igen. – Legelőször Tedet hívtam. Éppen egy ingatlant mutatott meg valakinek, így üzenetet kellett hagynom. Még nem hallgatta meg. Ha megtette volna, azonnal visszahív, ahogy meghallja akadozó szavaimat, amelyek úgy hangzottak, mintha agyvérzést kaptam volna.
– Ki a legközelebbi rokona? – kérdezte az őrmester.
Ó, ne! Eszembe jutott Noelle édesanyja. Majd Ted felhívja őt helyettem. Én képtelen lettem volna rá.
Egyszerűen képtelen, ahogy Tara is.
– Az édesanyja – suttogtam. – Már elmúlt nyolcvanéves, és meglehetősen… gyenge. Idősek otthonában él, Charlotte-ban.
– Ezt látta már? – emelt fel kesztyűs ujjaival Whittaker őrmester egy apró papírlapot Noelle éjjeliszekrényéről.
Elém tartotta, hogy elolvashassam.
Emerson és Tara, sajnálom. Kérlek, viseljétek gondját a kertemnek, és ügyeljetek rá, hogy anyám is megfelelő ellátásban részesüljön. Szeretlek benneteket.
– Ó! – hunytam le a szemem. – Ó, ne!
Az üzenet megmásíthatatlanná tette a történteket. Addig a másodpercig valahogy sikeresen hessegettem el a gondolataimból a szót: öngyilkosság. Most pedig tessék: a betűk az agyam legmélyéig hatoltak.
– Ez az ő kézírása?
Résnyire nyitottam a szemem, mintha képtelen lennék újra látni a teljes üzenetet. A betűk laza kanyarulatai más számára szinte olvashatatlanok voltak, de én jól ismertem őket. Bólintottam.
– Talán depressziós volt, asszonyom? Van valami elképzelése? Megráztam a fejemet.
– Nem. Egyáltalán nem – pillantottam föl rá. – Imádta a munkáját. Soha nem volt… Lehet, hogy súlyos beteg volt, csak nem árulta el nekünk? Vagy valaki megölte, és öngyilkosságnak állította be? – újra az üzenetre néztem. Majd a gyógyszeres fiolákra. Noelle neve volt a címkéken. Az egyik mentős észrevette, hogy néhányat csak a múlt hónapban váltottak ki, de volt, amit évekkel ezelőtt. Talán gyűjtögette őket?
– Beszélt az egészségi állapotáról mostanában? Orvosokról, vizsgálatokról? Megdörzsöltem a halántékomat, próbáltam dolgoztatni a memóriámat.
