A nap felfedezése, hogy a hídon páraeső kíséri a fesztiválozókat, negyven fokban ez a legjobb, amit csak elképzelni lehet. – Sziget, amilyennek Hegedüs Barbara látta.
A Sziget péntekje és vasárnapja
Péntek
A péntek egysíkúbb a vártnál, viszont több magyarral találkozunk: ez talán a hétvégével és a két nagykoncert vonzerejével is magyarázható.
A nap felfedezése, hogy a hídon páraeső kíséri a fesztiválozókat, negyven fokban ez a legjobb, amit csak elképzelni lehet. A nagyon várt PJ Harvey-koncert előtt meglátogatom a Dope Calypso-t a Petőfi Rádió Színpadon: muszáj, a pörgős garázsrockot játszó banda frontembere ugyanis fiatalkori haver. Sarkadiék a korai időpont és a kezdetben gyér közönség ellenére dinamikusak és szórakoztatóak: a színpadkép burleszkelemekkel zsúfolt dadaista dedó, melyben hármas sziámi ikreket megszemélyesítő fiúk tánciznak lehetetlen színű selyemlepelben, egy punkfrizurás fekete srác forrónadrágban és kockásingben rázza, a basszeros mackóban, a billentyűs meg egy Beach Boys-hangulatú virágos ingben srófolja a hangulatot. A gitáros-énekes Sarkadi Miklós talán egy hatalmas mellű nagymamára tervezett topot visel, de ezt már végképp nehéz pontosan megállapítani, a csúcsponton pedig egy cápának öltözött lány perdül a színpadra, táncával a faluszéli diszkók hajnal három körüli hangulatát felidézve. A Dope Calypso a vicces-giccses sztereotipiák halmozásával, a hülyeség díszletté formálásával teremt egyedi imizst, miközben totál vállalható, zúzós rockot játszik, itt-ott slágergyanús szerzeményeket is megengedve magának. A közönség is szépen gyűlik, teljesen elázott srác egymaga pogózik a balszélen arcán euforikus boldogsággal, de amikor hasonló állapotban lévő kollégája megkérdezi, mégis kik ezek ott a színpadon, csak vállat von. Fogalmam sincs, de kurvajó.
A fél nyolckor – a szóhasználat nem véletlen – bevonuló PJ Harvey, ahogy több lap is megírta, tényleg nem való a Nagyszínpadra. A kilencvenes-kétezres évek fiatal generációjának szellemi alaptápláléka huszonöt éve van a pályán, s legalább olyan örök hivatkozási pont lett, mint Björk, vagy – más stilben – Kylie Minogue. Első budapesti koncertjét azonban felemás élmény végignézni. Sosem láttam még ilyen ordító ellentétet a díszlet és az előadásmód méretei között, eleve furcsa az énekesnőt világos nappal, egy időnként csütörtököt mondó óriáskivetítőn figyelni: lágy, szinte rebbenő mozdulatai és álmodozó arca, a csendes, szubtilis, áttetsző dalok éterbe, csillagfénybe valók, nem egy napfényes gigaszínpadra, odavetve a csápoló tömeg elé. Harvey és zenészei tetőtől talpig feketébe öltözötten, mosolytalan arccal, nem evilági módon vezénylik végig az álomszerű fellépést: levonulásuk leginkább gyászmenetre hasonlít, nem egy rockkoncert zárására. A Brexit-tel sújtott Anglia sorsának ünnepélyes, leplezetlen siratása úgy hat a Sziget Fesztivál monstre helyszínén, mintha feketerigókat vetettek volna egy oroszlánoktól hemzsegő arénába.
A Harvey-t követő Kasabianba esélyem sincs belepillantani, mivel a szigettársak kizárólag partizni akarnak. Irány a Csónakház, s miután felszerelkezünk olcsópia-municióval, este fél tíztől reggel ötig az egyetlen, amit a Szigetből hallok, DJ Shadow, majd a Colosseum érdes, minimalista lüktetése. Elszoktam az elektronikus univerzum eme furcsa állatkertre emlékeztető, stroboszkóp-villogású életterétől, nem tervezem, hogy a közeljövőben visszatérek.
Vasárnap
A hét utolsó napján minden sokkal nyugisabb, józanabb, alkohol másokra hagyva, semmi programhajszolás. Legalább háromszor körbesétáljuk a kellemesre hűlt Szigetet, a menü gintonic helyett hamburger és jalapenos hot dog, nem marad ki az Artzone, a Cirkusz, Chaplin-burleszk a komolyzenei színpadon – programok, amiket két sör ivása után felejtősnek ítél az ember. Élőzenéről élőzenére botorkálunk, lelki szükséglet a géppuskapéntek után: a Világzenei Színpadon latin-amerikai és spanyol tánczene (Orkesta Mendoza, Electro Rumbaio), az A38-on metál (The Pretty Reckless), a Nagyszínpadon Hurts, melyről megállapítható, hogy hiába igen lelkes a színpadról folyamatosan műrózsákat dobáló bájgúnár, aki leginkább Noszály Sándorra hasonlít a Nagy Ő-ből, megérdemelten egyszámos előadó. Viszont a fél nyolcas Metronomy hatalmas felfedezés, olyan bulis indie-elektrót nyomnak, hogy öröm hallgatni: üdv a körünkben ismét, drága nyolcvanas évek.
Odáig vetemedünk, hogy a záró Chainsmokers playbackgyanús fellépésébe is belehallgatunk, ennek eredménye, hogy alig bírunk kivergődni a tizenegykor kifelé áramló tömegből. Épp hogy odaérünk a Vad Fruttikra, akik öt percet csúsznak, cserébe azonban két ráadást is nyomnak, a zárószám épp a Nekem senkim sincsen. A jelen magyar pop egyik legfontosabb formációja mindig meglepetést okoz azzal, hogy érfelvágós-depressziós, totális kiúttalanságot hirdető dalszövegei csomó visítozó, táncolós fiatalt vonzanak. A titok részben Likó Marcell karizmája lehet, aki a spleent, a zoráni Apám hitte-t Nem hiszek-re cserélő nemzedéki kiábrándultságot megfelelő színpadi energiával ellensúlyozza: vidáman kommunikál a közönséggel, vadul ugrál, lendületre, kitartásra bíztat. Van Másodpercek és decibelek, Lehetek én is, Nem hiszek, Szemben a nappal, Válaszok nélkül. Barátom persze fintorog, ezek is csak a Lovasi-iskola növendékei, intézi el Likóékat egy kézmozdulattal, még az elektronikusabb számok előtt. A védelmükre kelek, mire két perc múlva Likó bevallja, időnként azon kapja magát, hogy régi számokat másol, és legott eldalolja a Halszív című Kispál-szám néhány sorát. A jelek szerint vesztettem.
Hegedüs Barbara
