Amióta csak 1952-ben, alig huszonöt esztendősen elfoglalta a trónt, II. Erzsébet királynő példátlan közfigyelem tárgya, de a csillogás és a szóbeszéd ködén át vajon mennyire alkothatunk pontos képet a világ leghíresebb uralkodójáról?
A csillogás és a szóbeszéd ködén át vajon mennyire alkothatunk pontos képet a világ leghíresebb uralkodójáról? Az Erzsébet, a királynő II. Erzsébet minden részletében hiteles, nagy gonddal, mégis olvasmányosan és szórakoztatóan megírt életrajza.
A neves életrajzíró, Sally Bedell Smith számtalan interjúra és korábban sosem idézett dokumentumra támaszkodik, amikor egy ritka pillanatra félrelebbenti a fátylat, hogy megismertessen annak a királynőnek nyilvános és magánéletével, aki páratlan tekintéllyel, tapintattal és eleganciával vezette át hazáját és a Nemzetközösséget az elmúlt hatvan év minden háborúján és zűrzavarán.
A könyvben megismerünk egy fiatal lányt, aki nagybátyja trónfosztása után hirtelen a trónörökös szerepében találja magát. Találkozunk a tizenhárom éves Lilibettel, amint beleszeret egy Fülöp nevű fiatal tengerészkadétba és eltökéli, hogy feleségül megy hozzá, még ha szülei a vagyonosabb angol arisztokratákat részesítenék is előnyben.
Látjuk őt, ahogy a második világháború idején katonai teherautókat szerel, majd a győzelem napján ott áll Winston Churchill mellett a Buckingham-palota erkélyén. Majd fi atal királynőként lép elénk, aki igyekszik egyensúlyt találni kettős szerepkörében, mint uralkodó és mint kétgyermekes fiatalasszony.
Sally Bedell Smith átcsempész minket a palota kapuin, hogy nyomon követhessük a királynő mindennapos rutinjait – a „vörös dobozokat”, bennük a kötelezően áttekintendő aktuális dokumentumokkal; a heti audienciákat, amelyeken az idők során tizenkét miniszterelnök vett részt; a fizikailag is megerőltető külföldi körutazásokat; a sajtó szüntelen fi gyelmét – s persze személyes kapcsolatát Fülöp herceggel, élete szerelmével; a gyermekeivel s olykor zűrös házastársaikkal; az unokáival és a barátaival.
Sally Bedell Smith a nyolcvanas évekig elsősorban újságíróként, kulturális témák riportereként volt ismert, többek között a Time magazinnál, a e New York Timesnál dolgozott, és máig a Vanity Fair külső munkatársa.
A nyolcvanas évektől jelennek meg életrajzi kötetei. Az írónő – aki washingtoni otthonában királyi koronás tűpárnákkal és a kandallóval teremt angolbarát hangulatot – régóta foglalkozik a brit királyi családdal.
Könyvét amerikai olvasói a legjobb történelmi életrajznak minősítették 2012-ben.
Sally Bedell Smith: Erzsébet, a királynő
Egy modern uralkodó élete
1979. március 28-án a konzervatívok a parlament alsóházában bizalmatlansági indítványt nyújtottak be a kormány ellen, amelynek az alkotmány értelmében meg kellett szereznie a törvényhozás többségének támogatását. A munkáspárti kormány mindössze egy szavazattal veszített (köszönhetően elsősorban a tory kezdeményezés mögé álló liberálisoknak), így május 3-ára parlamenti választást írtak ki. A Konzervatív Párt és annak vezetője, az ötvenhárom éves Margaret Thatcher nyomasztó fölénnyel győzött: 339 parlamenti helyet szerzett, szemben a Munkáspárt 268-ával és a liberálisok 11-ével. Amikor másnap a Buckingham-palotába érkezett, hogy első női miniszterelnökként kezet csókoljon a királynőnek, történelmi pillanat érkezett el a becsvágyó politikus életében, aki huszonhét évvel korábban úgy vélte, „II. Erzsébet trónra jutása csakugyan eloszlatja az utolsó előítéletet is, amit sokan éreznek a magasra törekvő nők iránt”.
Amikor a telivér lovait tenyésztő Ian Balding nem sokkal később felhívta, a királynő megkérdezte tőle: „Mit gondol arról, hogy Margaret Thatcher futott be?” „Asszonyom – felelte a férfi -, én már aligha fogom megszokni, hogy egy nő vezesse az országot.” A királynő hallgatott. „Tudja, hogy gondolom”, szabadkozott a férfi, mire a királynő elnevette magát, de nem válaszolt.
A két nőt korban mindössze hat hónap választotta el egymástól. Makulátlan öltözékük mellett hivatástudatuk és munkabírásuk is hasonlóvá tette őket, jóllehet hátterükben és vérmérsékletükben nem is különbözhettek volna jobban. Margaret Roberts a lincolnshire-i Granthamban, egy sikeres fűszeres lányaként látta meg a napvilágot, és a bolt felett nőtt fel. Oxfordban szerzett vegyészdiplomát, majd hozzáment Denis Thatcherhez, egy gazdag, elvált üzletemberhez, és ügyvédként dolgozott, mielőtt 1959-ben képviselővé választották.
Több konzervatív miniszterelnök lakás- és oktatáspolitikáját felügyelte, mielőtt 1975-ben – Edward Heath ellenében – a párt elnökévé választották. Eltökélte magát, hogy a gazdasági hanyatlás visszafordítása érdekében lazít a szakszervezetek szorításán, drámai mértékben csökkenti az állami kiadásokat, csökkenti az állampolgárok függőségét a kormánytól, lebontja az üzleti életet érintő szabályzókat, s mindeközben visszaszerzi Nagy-Britannia meghatározó szerepét a külpolitikában.
Thatcher rettenthetetlenül és lendületesen vetette magát a vitákba, szenvedélyesen védelmezte konzervatív szemléletének alaptételeit, amelyeket olyan tudósok formáltak, mint Milton Friedman és Friedrich von Hayek. Paul Johnson konzervatív történész elismerően nevezte őt „örök iskolásnak. Imádott tanulni, magába szívni a dolgokat, kiállni a próbákat, dicsőséget szerezni”. Ez a küzdési vágy szöges ellentétben állt a királynő konfliktuskerülő természetével. Ahogyan Erzsébet hiába várt volna olyan ironikus megjegyzéseket is miniszterelnökétől, mint ami a Ian Baldinggal folytatott beszélgetésben elhangzott, minthogy Thatcher láthatóan híján volt minden humorérzéknek. Az elkövetkező tizenegy évben a királynőnek nem jutott ki a James Callaghan társaságában élvezett kedélyességből sem, bármit is tartott a korábbi miniszterelnök politikájáról. A társalgások egészen más mederben haladtak, miután Thatcher előszeretettel oktatott ki másokat. „A királynő ezt bosszantónak találta”, árulta el egyik közeli bizalmasa.
A kihallgatások így merev és hivatalos formában zajlottak. „A napirend a fontosabb eseményeket érintette
– emlékezett Charles Powell, a miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója. – Nem a szokásos napirend volt. Lady Thatcher nem készült külön, de így is könnyen tartotta a lépést. Tudni akarta, miről kíván beszélni a királynő, és mit feleljen a királynőnek, aki rendelkezett minden szükséges információval. Lady Thatchert sosem kellett fegyelmezni, épp elég fegyelmezett volt anélkül is.” Ezt követően a miniszterelnök a királynő magántitkáraival megivott egy whiskyt.
„Elcsevegett velünk – mesélte egy korábbi tisztviselő. – Oldottan, ami nála ritkaságszámba ment. Azt hiszem, az audiencia olyan volt számára, mint egy nyugtató.” Amikor visszatért a Downing Streetre, Thatcher magával vitte a királynő egy-egy kérését is, általában valamelyik katonai alakulattal kapcsolatban. „Láthatóan felüdülve érkezett vissza – emlékezett Charles Powell. – Valóban élvezte ezeket a beszélgetéseket. A viselkedésével sosem sugallta, hogy »Istenem, micsoda időpocsékolás az egész!« Épp ellenkezőleg, ami azt illeti.”
Miután 1953-ban megszülte ikreit, a királynőhöz hasonlóan – és kortársaitól eltérően – Thatcher is dolgozó anya lett, aki szintén a dajkákra bízta gyermekei felnevelését. Az érzéseiről egyik nő sem beszélt szívesen, ami meggátolta őket abban, hogy szorosabb kapcsolatot alakítsanak ki az olyan személyes kérdések kitárgyalásával, mint a szakmai és magánéleti kihívások összehangolása vagy a férj alárendeltségéből adódó problémák. Ez alól jelentett üdítő kivételt, amikor a királynő egy kihallgatást azzal zárt le, hogy öltözködési tanácsokkal szolgált a Szaúd-Arábiába látogató miniszterelnöknek – máskülönben a két asszony sosem társalgott „női témákról”. „Mrs. Thatcher tiszteletlenségnek tartotta volna, hogy ő kezdeményezzen közelebbi kapcsolatot, és azt várta, hogy a királynő tegye meg az első lépést”, állította egy volt kormányzati tanácsadó. Noha ilyen lépést nem tett, Erzsébet előzékenységgel és figyelmességgel vette körül Thatchert. Valahányszor a miniszterelnök családja Windsorban vendégeskedett, a királynő külön gondot fordított arra, hogy különleges jelentéssel bíró tárgyakat állítson ki a könyvtárban: egyik évben egy antik legyezőkből álló gyűjteményt, máskor egy kottát, amit Mozart tízéves korában jegyzett le.
A királynő és a miniszterelnök remekül boldogult a férfiak uralta világban, noha eltérő módon. II. Erzsébet „tartózkodó volt, de azért ránk mosolygott, ha nem is csábosan, de barátságos és bátorító módon – mondta Edward Fox, aki hosszú időn állt a szolgálatában. – Mellette férfinak érezhettük magunkat.” Thatcher a kormány egyetlen női tagjaként olyan félelmetes határozottsággal őrizte tekintélyét – kiérdemelve ezzel a „Vaslady” gúnynevet -, amit a királynő a maga részéről szükségtelennek, ha nem épp illetlennek tartott volna. A Spitting Image televíziós sorozat, amelyben karikírozott politikusok, sztárok és a királyi család bábui szerepeltek, 1984-ben bemutatott egy híressé vált jelenetet, amelyben a miniszterelnök és kabinetje együtt vacsorázik.
„Óhajt rendelni, uram?”, kérdi a pincér Thatchert (aki férfinak öltözött, öltönnyel, nyakkendővel, s a bal kezében szivart tart). „Igen, rostélyost kérek”, feleli amaz. Pincér: „És hogyan parancsolja?” Thatcher: „Ó, legyen csak véres.” Pincér: „És a körítés?” Thatcher: „ők is ugyanazt eszik, amit én.” A kenti herceg felesége állt elő egy meglepően találó hasonlattal, amikor arról beszélt, hogyan osztja meg a hatalmat Nagy-Britannia két egyformán erős kezű és karizmatikus vezetője: „A királynő az ország édesanyja – magyarázta gyermekeinek -, aki iskolába küld titeket.” Margaret Thatcher pedig „az iskola igazgatója, akinek a szabályait követnetek kell”.
