„Mit mondjak? Engedélyezett magánnyomozó vagyok, és már elég régen. Magányos farkas, nőtlen, lassan középkorú leszek, de gazdag még mindig nem. Voltam már lakat alatt, nem is egyszer…” Az Elkéstél, Terry krimiben Raymond Chandler magánhekusa számos kérdéssel találja szembe magát.
A 133 éve, 1888. július 23-án született Raymond Chandler már jó egy évtizede bevezette Philip Marlowe nevét a köztudatba, amikor érett alkotóként 1953-ban megírta az Elkéstél, Terry című regényét, s ez joggal nevezhető legkiválóbb teljesítményének.
Philip Marlowe mindig is nagyon messze volt a tévedhetetlen, tudományos módszerekkel is nyomozó, Sherlock Holmes-stílus ősétől. Az 1939-ben született Hosszú álom óta arra törekedett, hogy a fősodorba tartozó irodalom kifinomultságával ruházza fel a detektív ponyvaregény műfaji sablonjait: az Elkéstél, Terry így jelentős amerikai regényként is olvasható.
„Demokráciában élünk – legalábbis névlegesen –, a többség uralma alatt. Pompás eszme, ha meg lehet valósítani. A nép választ, de a megválasztandókat a pártmechanizmus jelöli ki, és hogy eredményes legyen, sok pénzre van szükség. Valakitől, egyéntől, tőkés csoporttól vagy szakszervezettől pénzt kell kapniuk, és a viszontszolgálat elkerülhetetlen.”
Miután Philip Marlowe segít a rendőrség karmaiból kimenteni és Mexikóba szökni a részeg Terry Lennoxnak, rájön, hogy tudtán kívül talán egy gyilkos menekülésében működött közre. Ráadásul úgy tűnik, hogy Terry öngyilkos lett, Marlowe pedig zűrzavaros megoldatlan problémákkal és posztumusz felelősséggel kénytelen szembesülni.
Chandler regényeiben a megoldandó talány csupán ürügy ahhoz, hogy szélesebb, kiábrándult megjegyzéseket tegyen a társadalomról. Ebben a regényben ez különösen igaz: miközben Marlowe a megoldást keresve eljut Idle Valley korrupt, tétlen világába, előtérbe kerül a regény tágabb értelmű szatírája. A belvárosi utcák középszerűségétől távol az író több teret adhat Marlowe művelt énjének (az 1950-es évek krimijében sűrűn hivatkoznak Flaubert-re). Igaz ugyan, hogy közbe az eredeti bűnügyi főtétel háttérbe szorul: Chandler világában egy bűneset megoldása nem adhatja vissza az ártatlanságunkat.
„– Mondjon néhány szót magáról, Mr. Marlowe. Ha nem talál a kérésemen kivetnivalót.
– Mit mondjak? Engedélyezett magánnyomozó vagyok, és már elég régen. Magányos farkas, nőtlen, lassan középkorú leszek, de gazdag még mindig nem. Voltam már lakat alatt, nem is egyszer, és válásügyet nem vállalok. Szeretem az italt, a nőket, a sakkot és még néhány dolgot. A kiberek nem túlságosan kedvelnek, de ismerek közülük néhányat, akikkel egész jól kijövök. Bennszülött vagyok, Santa Rosából, mindkét szülőm halott, se testvérem, se nővérem, és ha egy sötét utcán egyszer kinyírnak – és az én szakmámban ez bárkivel megeshet, és meg is esik elég sok emberrel, akár van szakmája, akár nincs –, szóval ha ez történik, senki sem fog sírni miattam.”
Gengszterek, írók, kiadók, szélhámosok és természetesen gyönyörű nők lépnek Marlowe életébe Lennox öngyilkossága után, de nem mindegyik találkozás vezet arra az ösvényre, amely szorosan kapcsolódik Sylvia Lennox meggyilkolásának megoldásához. Annyit tudunk, hogy Marlowe nem hiszi, hogy Terry Lennox képes lenne egy ilyen gonosz bűntettet elkövetni. A rövid barátságuk szimpatikus akkordokat ütött fel benne. (Chandler irodalmi ügynöke és szerkesztője ellenezte a regényben megjelenő „szentimentális” Marlowe-t. Mire Chandler végül beletörődött és elfogadta kritikusainak véleményét, és megváltoztatta a befejezést.) Azonban ebben a kemény világban egyetlen detektív sem adna hangot az érzelmeinek, Marlowe pedig kiváltképp nem. De Raymond Chandler regénye olyan erővel és finomsággal bír, hogy mindig tudatában vagyunk annak, hogy központi karakterének mélységét fokozatosan fedi fel.
A krimi műfaja ma már gyakran tűz komolyabb és visszhangosabb irodalmi célokat a zászlajára, ami feltehetően épp az Elkéstél, Terry lakonikus, szenvtelen példájának köszönhető.
