„Elhatároztuk, hogy akármit is hallunk Magyarországról, minden erőnkkel az olimpiára koncentrálunk, amit meg kell nyernünk.” Dr. Kárpáti György olimpiai aranyérmes vízilabdázó nem csak a szovjetek elleni véres „visszavágóra” emlékezik új kötetében. – Interjú
Az 1956-os forradalomról sokan, sokféleképpen írtak. Ahogy a magyar sikereket hozó 56-os melbourne-i olimpiáról is. Ez az emlékirat, élménybeszámoló azonban egyedülálló szemszögből és összefüggésekben tárgyalja a két eseményt. 1957-ben a Melbourne-Miami-Margitsziget című kötetben a győztes magyar vízilabdacsapat két tagja, Jeney László és Kárpáti György egyszer már közreadta ausztráliai és amerikai élményeit, kalandjait, de aztán könyvük feledésbe merült.
Ötvenöt év után az Alexandra Kiadó fedezte fel újra, s már csak azért is vállalkozott a megjelentetésére, mert az olimpián történteket, a szovjetek elleni véres „visszavágót” azóta két sikeres filmben is megörökítették. Az olimpia után kint maradt, hősként ünnepelt, s a több hónapos „szabadságturnéra” vitt magyar sportolók története most újra megelevenedik.
A sztori nemcsak tanulságos, de roppant szórakoztató és hiteles élménybeszámoló az amerikai
álom 1957-es valóságáról is. A történtekről Kárpáti Györggyel beszélgettünk, akinek hamarosan boltokba kerül a Medencék, gólok, pofonok című visszaemlékezése is.
A mai olvasók többségének fogalma sincs arról, milyen drámai körülmények között készültek a magyar sportolók az olimpiára, s milyen viszontagságos úton jutottak ki Melbourne-be, ahol állandó stressz, szorongás és rettegés közepette is a 4. helyen végeztek a nemzetek versenyében – 9 arany, 10 ezüst, illetve 7 bronzérmet szereztek. Ön miként emlékszik vissza ezekre a történelmi időkre?
1956-ban a magyar olimpiai csapat kétségek között utazott ki az olimpiára, mert nem tudtuk pontosan, mi történik Budapesten. Bent vannak-e már a szovjet csapatok, leverték-e a forradalmat, tartanak-e még a harcok… Egyszóval tisztázatlan volt a helyzet, s mivel sok volt köztünk a családos, ők nem nagyon akartak menni, ugyanakkor tudtuk, hogy mégis kötelességünk helytállni, ha már felkészültünk az olimpiára, hiszen van esélyünk nyerni, s jól képviselhetjük Magyarországot. Már az indulásunkra is nagyon kalandos, feszült körülmények között került sor.
Mivel Budapesten nem állt rendelkezésre repülőgép (Ferihegyet már megszállták a szovjetek), ezért a küldöttség Prágába indult autóbusszal, ahol hat napig egy tataihoz hasonló edzőtáborban voltunk, s ott edzettünk, ki ahogy tudott. Mivel a táborban nem volt uszoda, a vízipólócsapat „száraz” edzésekkel készült.
A magyarok jelenléte azonban az adott helyzetben igen kellemetlen volt a csehszlovák kormány számára, ezért két repülőgépre jegyet vettek, s elindították a küldöttséget Ausztráliába, ahová 72 óra utazás után érkeztünk meg. Mivel akkoriban csak 500 kilométereket repültek a gépek, nyolcszor szálltunk le-föl, mire megérkeztünk Melbourne-be, s olyanok voltunk, mint a kifacsart citrom. Szerencsére az olimpia kezdetéig még volt 10-12 nap, így rendesen felkészülhettünk, de akkor már tudtuk, hogy a szovjet csapatok szétlőtték és elfoglalták Budapestet, s ezek a hírek mindannyiunk kedélyállapotára kihatottak. Mi, Rajki Béla szövetségi kapitánnyal és a nagy öregekkel, Szívóssal, Markovits-csal, Gyarmatival leültünk beszélgetni, s elhatároztuk, hogy akármit is hallunk Magyarországról, minden erőnkkel az olimpiára koncentrálunk, amit meg kell nyernünk.
Már csak azért is, mert nekünk a szovjet csapat volt az egyik legnagyobb ellenfelünk, s mindenáron le akartuk győzni őket, hogy legalább így adjunk valami gyógyírt az otthoniaknak.
A csapat fel is szívta magát, mondhatni bomba formában volt.
Igen, az ellenfeleink közül a németeket 4-0-ra, az olaszokat szintén 4-0-ra vertük, aztán következett a szovjetek elleni mérkőzés, ahol 8 ezer ember zsúfolódott össze az uszodában. Majdnem mindannyian magyarok, régi emigránsok, zászlókkal, felfűtött hangulatban. Tízszeres felárral vették a jegyeket, de így is több százan az uszodán kívül kint rekedtek.
Ez a mérkőzés nemcsak a sportág történetébe, de a XX. század történetébe is bevonult. Miért?
Mindkét csapat tudta, mi várható, mekkora a tét. Ahogy mondani szokták, forrt a víz az indulatoktól.
Mi is nagyon készültünk, mindenre elszántak voltunk, s egy nagyon kemény meccs végéhez közel már 4-0-ra vezettünk. Az emlékezetes epizódra a meccs utolsó pillanataiban került sor.
A csapatban centert játszó Zádor Ervint a szovjetek végig nagyon nehezen tudták tartani. A védője – egy Prokopov nevű játékos – egy perccel a mérkőzés befejezése előtt akkorát „behúzott” neki, hogy a jobb szeménél felrepedt a bőre, s erősen vérezni kezdett. A svéd bíró odahívta a medence széléhez Zádort, megnézte a sebet, amelyből ömlött a vér, végigfolyt előbb az arcán, aztán, amikor kimászott a medencéből, a testén is. Ahogy véresen végigment a medence partján, elszabadultak az indulatok, kitört a botrány, előkerültek a fotósok, a tömeg ordított. A bíró lefújta a meccset (amit 4-0-lal igazoltak), a szovjet csapat tagjait pedig a rendőröknek kellett kimenekíteni az öltözőbe. A másnapi döntőn Zádor, akit több kapoccsal „varrtak össze” az orvosok, természetesen nem játszhatott, azonban nélküle is sikerült 2-1-re nyernünk a jugoszlávok ellen, s 1952 után ismét olimpiai bajnokok lettünk. Az örömöt csak az árnyékolta be, hogy akkor már egyre több hírt kaptunk otthonról, a fejleményekről, hogy leverték a forradalmat, embereket visznek el, új kormány alakult. Ez sokakat elbizonytalanított…
Az olimpiai csapatból végül sokan – tornászok, úszók, vízilabdázók – a kint maradás mellett döntöttek. Néhányan a pólósok közül sem tértek haza. De önök nem disszidáltak, hanem elfogadtak egy előnyös ajánlatot.
Az amerikai kormánytól jött a meghívás, hogy a magyar pólócsapatból azok, akik akarnak, egy kb. négy hónapos turné – Hungarian Freedom Tour – keretében bemutatókat játszhatnak a legnagyobb amerikai városokban. Megismerkedhetnek az amerikai életformával, gondoskodnak rólunk, fedezik a költségeinket, s akinek tetszik Amerika, az maradhat, fogunk kapni ösztöndíjakat stb. – a turné költségeit az Amerikai Atlétikai Szövetség és a Sports Illustrated magazin állja. Az ajánlatot a csapaton belül megbeszéltük, de a társaság egy része – főleg a családosok – hazaindult, a fiatalabbak közül azonban többen is úgy döntöttek, hogy élnek a felkínált lehetőséggel.
Amerikai részről miért volt ekkora érdeklődés a pólósok iránt, hiszen az Egyesült Államokban a vízilabda akkoriban nem volt tömegeket érdeklő sportág.
Ez tény, viszont benne volt a show lehetősége. Az elődöntő után ugyanis másnap a lapok szenzációként tálalták az incidenst, s Zádor véres teste a Life magazin címlapján is látható volt. Ez a kép bejárta az egész világsajtót azzal a szöveggel, hogy lám a szovjet nemcsak Budapesten lövi a magyarokat, de a medencében is vér folyik a brutalitása nyomán. S az emberek kíváncsiak voltak a történtek szereplőire, s hajlandók voltak komoly összegeket fizetni a bemutató mérkőzések jegyeiért.
Melbourne-ben az időközben kiürült olimpiai faluban két hetet vártunk, amíg megérkezett az amerikai kormány külön repülőgépe, ami belülről fantasztikus látvány volt, mert ágyak voltak benne, bőrfotelek, bárhelyiség, süppedő szőnyegek, kártyaszoba, kiszolgáló személyzet, luxus.
A repülőút is csodálatos élmény volt. Mert a napfényes Hawaiit érintve szálltunk le először San Franciscóban, aztán két nappal később a téli New Yorkban, ahol zászlókat lobogtatva sok ezer emigráns fogadott bennünket. De az amerikaiak is kezdettől fogva pazar vendéglátásban részesítettek. A Central Park mellett, az Amerikai Atlétikai Klub sokemeletes szállodájában igyekeztek minden kívánságunkat teljesíteni.
A kint maradt pólósok létszáma azonban nem volt elég a bemutatókhoz. Miként oldották meg a problémát?
Úgy, hogy a romániai csapatból több kolozsvári magyar pólós is disszidált, s így tudtunk komplett csapatot, esetleg csapatokat alkotni.
A turnéért, a mérkőzésekért kaptak „gázsit”?
Nem, hiszen amatőrök voltunk. De mindenről gondoskodtak (szállás, ellátás, utazás), minden kívánságunkat teljesítették (ruhatisztítás, szemüveg-csináltatás, szórakozás stb.).
A könyvben sokat írnak a mérkőzések közötti utazásokról, programokról. Az ember irigykedve olvassa, hol jártak, kikkel találkoztak. Ezeket a lehetőségeket Önök kérték?
Is, is. Ha volt kívánságunk, teljesítették, de maguktól is igyekeztek bemutatni az egyes helyszínek előnyös oldalait. Például ötször voltunk a Metropolitanben, de elvittek abba az éjszakai klubba is, ahol Louis Armstrong játszott, láthattuk a korszak leghíresebb zenekarait, énekeseit, színészeit. De tartottak a tiszteletünkre repülőbemutatót, sőt futamot is elneveztek a magyar csapat tiszteletére az egyik lóversenyen. Egyszóval, amit Amerika felhajtásban produkálni tudott, azt mi megkaptuk. Nem is szólva a magyar emigrációról! A kint élő magyarok mindenütt a tenyerükön hordtak bennünket, meghívásokat kaptunk, a helyi klubokban, éttermekben óriási fogadások voltak.
Los Angelesben például nagyszerű bensőséges kapcsolatunk alakult ki Tony Curtisékkel. Mi, pólósok mindenütt a kiemelt kedvencek voltunk, mert megvertük a szovjeteket. Zádor Ervint pedig valóságos hősként ünnepelték. Volt, hogy egy városban 40-50 fotós várt, majd kísért bennünket, a lapok pedig mindenütt bő terjedelemben írtak rólunk
A bemutatkozásuk mindjárt szenzáció volt, hiszen az Ed Sullivan Show-ban szerepeltek.
New Yorkban, a szállodánk hatodik emeletén volt egy uszoda, s ott játszottunk egy bemutató mérkőzést az amerikai csapat ellen, amelyet a legnézettebb amerikai tv-show is közvetített, ami azt jelentette, hogy 15-20 millió ember látott bennünket. Ez is bunyós meccs volt, de egészen másként, mint a szovjetek ellen. Az első negyedben a játék szépségét igyekeztünk bemutatni, a szünetben aztán odajöttek a tévések, s kérték, hogy csináljunk egy kis show-t. Fel kellene dobni a hangulatot trükközésekkel, keményebb, ember ember elleni küzdelemmel, így aztán rúgtunk, fejeltünk is gólokat.
A könyvben arról is szó esik, hogy találkoztak Elvis Presley-vel, aki játszott is Önöknek. Ezt is megszervezték vagy véletlenül összefutottak?
Elvis akkor már nagy sztár, közönségkedvenc volt. Megszervezték, hogy amikor megérkezik Miamiba, a repülőtérre, akkor mi is ott legyünk a teraszon. Aztán odajött hozzánk, gitározott, énekelt nekünk. Tudta, hogy kik vagyunk, nagyon tisztelt bennünket, megajándékozott a lemezeivel.
A rock and roll-láz akkor már Amerika-szerte tombolt, s a könyv szerint Önöket is hatalmába kerítette.
Mivel jártunk szórakozóhelyekre, klubokba, hallottuk ezt a zenét is, láttuk a táncolókat. New Yorkban Jeneyvel legalább ötször voltunk az akkori idők egyik legnagyobb rock and rollsztárjának klubjában. Dedikált lemezt kaptunk tőle, ahogy Louis Armstrongtól is, akivel hamar közelebbi kapcsolatba kerültünk, mert egy alkalommal, amikor bementünk az öltözőjébe, ahol tojásrántottát evett, nemcsak megkínált, de etetett is engem.
Elképesztő dolgokat éltünk meg, s ha nem nyomasztott volna bennünket, hogy jaj, vajon mi zajlik otthon, mi van a szeretteinkkel, akkor ez a turné valóban a világ csodája lett volna!
Voltak Miami Beachen, San Franciscóban, Philadelphiában, Bostonban, Orlandóban, a Harvardon, a Broadway-n, az Empire State Buildingen. Láthatták és megélhették az 1957-es amerikai álomvilágot. Kapott-e olyan ajánlatot, ami maradásra csábíthatta?
Több ajánlatot is kaptam, de a legnagyobb a Harvard Egyetemé volt, ahol az unokabátyám, dr. Varga László professzor tanított. Egy 2000 dolláros ösztöndíjat kínáltak fel, plusz az volt a kérésük, hogy a vízilabdát oktassam és népszerűsítsem az egyetemen. Érdekes ajánlat volt Tony Curtisé is, aki az én nevemen akart nyitni Hungarian Waterpolo Winner szlogennel – egy nagy éttermet, s kérte, hogy maradjak kint, de akkor már húzott haza a szívem.
Amikor letelt a négy hónap úgy döntöttek Jeney Lászlóval, hogy hazajönnek. Miért?
Jeneynek várandós felesége, nekem pedig menyasszonyom volt Budapesten. Mivel akkor még csak 21 éves voltam, mindenképpen tovább szerettem volna pólózni, sikereket akartam elérni, s erre – sport szempontjából – Amerikában nem volt esély.
Hogyan történt a hazatelepülés?
Washingtonban bejelentkeztünk a magyar követségre, hogy szeretnénk hazajönni, s ott elmondták, hogy 1957. március 15-ig élhetünk az amnesztia kínálta lehetőséggel.
Az amerikaiak voltak olyan gavallérok, hogy Bécsig biztosították a repülőjegyeket, onnan pedig gépkocsival tértünk haza.
Hogyan fogadták a csapat itthon maradt tagjai, amikor először kiment a Margit-szigetre?
Mintha el se mentünk volna. Egymás nyakába borultunk, nagyokat röhögtünk. Újra egy csapat voltunk.
Arra emlékszik, hogy amikor először belépett a Népszínház utcai lakásuk ajtaján, milyen étellel várták a szerettei?
A kedvencemmel, rengeteg mákos tésztával, sok lekvárral.
Könyvjelző
Sebők János
