Épp most történik

Szerző: Cultura / 2013. december 3. kedd / Szubkultúra, Filmvilág

Tényleg csak divat a dagadt ajak vagy a csupasz mellizom? Vagy ez a trend, egy mélyebben működő struktúra része? Épp most történik, avagy szorongás, Spengler és a zombik Szigeti Kovács Viktor tollából.

Egy fiatal egyetemi hallgató, egy szegedi filmes szeminárium alkalmából azon elsőre kissé furcsának tűnő véleményének adott hangot, hogy ő fél a zombifilmektől. Később kiderült, hogy aggodalmát nem a filmek által nyújtott vizuális és akusztikus effektek szülik, és nem is egy pusztító vírus realitásának a rémképe, melynek következtében húsevő élőholtak lepik el a nagyvárosok utcáit. Szorongásának oka az volt, hogy a zombifilmeket, tudtán kívül, olyan metaforaként olvasta, ami számára valami homályos formában az őt körülvevő világra utalt.

Bár már 1932-ben felfedezte magának a témát Hollywood, A fehér Zombi című filmmel, melyben történetesen Lugosi Béla válik zombivá, és utána is jelentek meg a témában alkotások, csak az ezredforduló után kezdte el őket tömegesen ontani a mozi, és váltak annyira népszerűvé, hogy a „zombifilm” jelző külön filmes kategória lett. Tulajdonképpen ekkor született meg a zombifilm, mint műfaj. Minden műfajnak megvannak a maga formai és tartalmi kötöttségei, azok az állandó „eposzi” kellékek, melyek alapján elkülöníthetjük őket a többi műfajtól. A zombifilmek esetében a legalapvetőbb állandó motívum, hogy egy közösség valamilyen váratlan esemény – általában egy pusztító vírus – hatására felszámolódik. A közösség a méretét tekintve változó, lehet egy mozi nézőközönsége, egy falu, egy város, vagy gyakran az egész emberiség. A kórokozó mindig gyorsan terjed és felszámolja a régi közösség tagjait, mígnem csak pár emberből álló kis csoport marad, egy darabig még küzdenek a reménytelen vég ellen, majd sok esetben ők is megfertőződnek és zombivá lesznek.

A „zombi metafora”, mindig értelmezhető úgy, mint társadalomkritika, mivel egy működő szociális közösségbe, egy előre nem látott anomália kerül, amely nagyon gyorsan a társadalmi paradigmaváltáshoz, azaz a szociális közösség teljes átalakulásához vezet. A gyorsaság általában a vírus voltából adódik, a változás pedig korántsem kedvező. A zombi szó a mozival egyetemben – de szép – az 1930-as években kezd elterjedni, és a mai napig használjuk pejoratív értelemben azokra az emberekre, akik lassú észjárásúak, vagy úgy élik mindennapjaikat, hogy akár halottak is lehetnének. Ha a műfajt nem horrorfilmként kezeljük, ahol az izgalomé és a véres jeleneteké a főszerep, akkor a leginkább védhető interpretációs stratégia, ha úgy tekintünk rá, mint arra a görbe tükörre, melyből mi nézünk vissza. Nem új keletű dolog így vizsgálgatni a műfajt, Yari Lanci a Canterbury Egyetem oktatója a zombikat például, mint tudományos kutatásának tárgyát jelöli meg, és természetesen itthon is, leginkább filmes körökben, van diskurzus a témáról.

Ami inkább érdekes, hogy miért most? Miért az ezredforduló után ontják magukból a filmstúdiók a zombifilmeket, jelennek meg könyvek és PC játékok, melyek mindegyike a zombi témát teszi meg történetének tárgyául. A zombi „őrület” egy jel, ami egy paradigmaváltásra utal, mint oly sok minden más, kezdve a konditeremtől, a mellnagyobbításon át, a szexuális intimitás kiteregetéséig.

Fehér zombi, Lugosi Béla (fotó: Wikipédia)

Horváth Áron a következőket írja Térdig vérben – A populáris zombifilm építőkockái című esszéjében1: „Filmtörténészek szerint a zombifilmek olyan időkben a leginkább népszerűek, amikor alapjaiban kérdőjeleződik meg az egyén és a társadalom viszonya – lásd különböző motivációjú és eredetű világválságok. A zombifilm lélektani hátterének középpontjában az egyén és a közösség közötti ellentét áll. Ismerjük a mondást: „Én értékes vagyok, mert belőlem csak egy van, míg mások sokan vannak.” Ebben a zsánerben az ember nem lehet egyszerre elöl menekülő egyén és hátul dülöngélő üldöző csapattag. Ebben a harcban nem a halál a legborzasztóbb, ami történhet, hanem az, hogy az egyén megszűnik egyénnek lenni, magába olvasztja őt az arctalan, akarat nélküli, visszataszító birkanyáj, vagy zombisereg. A drámai kérdés természetesen az első perctől kezdve az, hogy megmaradhat-e egyénnek valaki a közösség ilyen nyomása mellett? A válasz az egyik zombifilmben „igen”, a másikban „nem”, a harmadikban pedig „ki tudja?”.”

Kétségtelen, hogy a műfaj virágzásának ez is lehet az egyik oka, azonban ha más aspektusból közelítjük meg a kérdést, akkor mélyebb, a kultúrában történő alapvető változásokban is kereshetjük a filmek népszerűségének és a velük járó szorongásnak a mozgatórugóját.

Oswald Spengler A Nyugat alkonya című, a történelmet átölelő munkájában a morfológia módszertanával vizsgálja a különböző már volt és eltűnt kultúrkörökben megjelenő motívumokat, amit aztán a mi nyugatunkra vonatkoztat, illetőleg annak hanyatlására. Egyik központi elem a test szerepének felértékelődése, a túlzott tisztálkodás, az egészséges élet mértéktelen hangsúlyozása, a szexuális aberrációk erősödése stb., párhuzamosan a lelki és a szellemi attribútumok fontosságának háttérbe kerülésével. Egy kultúra alkonya, mindig egyet jelent a test korával – véli Spengler. Ha ezt az értelmezést vonatkoztatjuk a zombifilmekre, akkor azt látjuk, hogy a műfaj a testről szól, egy olyan tömeget mutat, amely híján van mind a szellemi, mind a lelki képességeknek, csupán mint test létezik. De nem csak Spengler kultúra értelmezésével lehet példálózni, Nietzsche az utolsó ember országa (der letzte Mensch) gondolatmenetében, az „utolsó embert” szintén tömegként ábrázolja: mindenki egyforma, az emberek ugyanolyan magasak, eltűnnek a művészek, a kiemelkedő gondolkodók stb., minden a boldog gondolat és kreativitás nélküliség állapotában hever. A tömeg fenyegető motívuma, amely végső egyformasággal párosul a zombifilmek egyik legjellegzetesebb állandó eleme. De említhetjük Hegelt is, aki szerint a világon minden önmaga tökéletes formáját keresi, nincs ez másként a történelemmel sem, ha megtalálja azt, akkor mozdulatlanságba dermed, beáll egy tökéletesen működő falanszterszerű állapot, amihez hasonlót Orwell is felfestett 1984 című művében. Nem lesznek többé háborúk, nincsenek nagy tettek, felfedezések, sem bárminemű fejlődés. Minden csak van, vegetál, talán ez a megközelítés sem áll távol a zombifilmekben megjelenített világképtől. A filmek értelmezése során az általánosan hangoztatott vélemény, a fogyasztói társadalom problematikája, emellett azonban a nyugati-kultúra hanyatlásának a szimbólumaként is olvashatjuk a zombifilmeket. Nem a mindig felbukkanó, és generációról generációra megfogalmazódó értékrend válságáról van szó, hanem a teljes kultúra etikai és szellemi világképének a megváltozásáról, ami a szellem és a lélek helyett a testet teszi meg az emberi identitás központi jelentésképző elemének, ahogy ezt egy helyütt Paul Virilio is hangsúlyozza Az eltűnés esztétikájában. A zombikban nem véletlenül az emberi veszik el, az etikai ítélőképesség szűnik meg, és a szellemi kvalitás válik semmivé. Ezt a motívumot nyugodtan állíthatjuk párhuzamba azzal az értékrend áthelyeződéssel, ami az orrunk előtt, itt és most történik. A nőknél ajakfeltöltés, szolárium, vaginaszűkítés. A férfiaknál mesterségesen kreált, nem erős, de szép bicepsz, autóméret, és testszőrtelenítés. Tényleg csak divat a dagadt ajak vagy a csupasz mellizom? Vagy ez a trend, egy mélyebben működő struktúra része

A test-lélek-szellem hármasát Spengler A Nyugat alkonyában úgy értelmezi, hogy minden kultúra fejlődése a lélek korával kezdődik – lásd a mítosz és a vallás születése –, majd a szellem korával folytatódik, körülbelül, mint a fentiek tudományos értelmezése és/vagy kritikája, és végül a test korával ér véget. Nem csupán az egyén és a társadalom, az egyén és a tömeg szorongató viszonyáról van szó ezekben a filmekben, hanem egy létezésforma átalakulásáról is, aminek egyik következménye a szubjektum és közösség közti viszony átalakulása. Az egyén nem a tömegben tűnik el, az egyén önmaga számára tűnik el, és válik így tömeggé.

Ha a kultúrában a korábban elsődleges szerepben lévő lélek, majd szellem háttérbe szorul, és átveszi a szerepét a test túlzott hangsúlyozása, akkor az ember önmagához fűződő viszonya is megváltozik. Ha pedig változás van, ha az ember nem úgy tudja meghatározni magát a környezetében, mint korábban, akkor szorong, ahogy például szorongott az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásakor Kafka, Hašek, Rilke és Ady is, mivel egy többnyelvű társadalmi, kulturális egység széthullott, és az egyén értelmezése más perspektívába került. Nem véletlenül Bécsben és ekkor születik meg a pszichoanalízis.

A zombifilm azzal, hogy az embert hússá degradálja és tömegként jeleníti meg, egy hasonló, csak jóval mélyebb kulturális, és ebből következő társadalmi váltást jelöl. Az egyén azért lesz a tömeg része és tűnik el abban, mert önmagára tekint másként, a test túlzott hangsúlyozásával egy olyan metaforikus működést gerjeszt, melyben mint hús értelmeződik. Ezt persze nem tudjuk, csak különböző kódolt üzenetek formájában szembesülünk vele, például a zombifilmekben, melyet egy olyan moziban nézünk, ahol már nem a történet ábrázolásáé a főszerep, hanem a körülötte lévő díszleté.