„A zavarosság, a képtelenség nem halálos, ha az ember jókedvűen közelít hozzá. Csak az unalom öl.” Federico Fellini többszörös Oscar-díjas olasz filmrendező, forgatókönyvíró 95 éve született.
„…álmomban se képzeltem volna, hogy rendező lesz belőlem – vallja magáról korunk egyik legnagyobb filmrendezője. – De aztán az első naptól, attól az első alkalomtól kezdve, hogy kimondtam: „Gép indul! Tessék! Ennyi!”, úgy tűnt fel, hogy világéletemben ezt csináltam, mást nem is csinálhattam volna, ez vagyok én, ez az én életem. Ezért van az, hogy amikor forgatok, nem teszek mást, mint követem természetes hajlamomat, vagyis a moziban mesélem el a történeteket, azokat, amelyeket őszinteség és kitaláció, meghökkenteni akarás és vallomásvágy, föloldozást kívánás és szemérmetlen kéjsóvárság, a nevettetni és megindítani akarás kibogozhatatlan keverékével szeretek elmesélni – moralista és próféta, tanú és bohóc…” (Federico Fellini: Mesterségem a film)
1920. január 20-án Riminiben látta meg a napvilágot. Filmes pályafutását gyermekkori élményei határozták meg: hétévesen látott bohócokat a cirkuszban, rendszeresen járt moziba, eszményképe Flash Gordon amerikai képregényhős volt. Apja kereskedőnek, ügyvédnek vagy mérnöknek, édesanyja papnak vagy jogásznak szánta, ő viszont festő szeretett volna lenni. Érettségi után Rómában újságírónak állt, portrékat és képregényeket rajzolt, rádiózott, és bedolgozta magát a filmgyárba. Egy rádiósorozata hozta össze Giulietta Masina színésznővel, akit 1943-ban feleségül is vett.
1944-ben, Róma felszabadulása után Fellini írta Roberto Rossellini filmrendező Róma nyílt város című alkotásának forgatókönyvét, és később is több, a neorealizmus mintájának számító filmben segítette a rendezőt. Filmgyártó céget alapított, majd a rendezéssel is megpróbálkozott, 1950-ben készítette el első filmjét, A varieté fényeit. A kezdetektől munkatársa volt Nino Rota zeneszerző.
1957-ben a vándorkomédiások között játszódó Országúton című filmjéért megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A kitüntetést még három filmje nyerte el: 1958-ban a jövőben bizakodó, egyszerű római utcalány sorsát bemutató Cabiria éjszakái.
1964-ben az alkotói válságba került rendezőről (önmagáról) szóló Nyolc és fél, mely a legjobb rendezői Oscar-jelölést kapta. A történetben Guido (Marcello Mastroianni), a filmrendező visszavonul egy magánklinikára, szeretne elbújni a világ elől, ám minden kísérlete kudarcba fullad. Nemcsak felesége és szeretője üldözi folyvást, hanem az a rengeteg ember is, aki tőle vár újabb munkát, egy következő, lehetőleg ismét nagy sikerű filmhez. A zseniális ötlet várat magára, helyette álmok, gyerekkori szorongások gyötrik. Képzeletében elvonulnak mind a nők, akik valamilyen szerepet játszottak az életében.
„A humor a dolgokkal szembeni egyfajta látásmód, viszony vagy érzés, mindenekelőtt velünk született adottság, ami valakiben vagy megvan, vagy nincs meg.”
1975-ben a gyermekkorát felidéző Amarcord (Emlékezem). Egyik legismertebb alkotása Az édes élet (1960), amelyben a főszereplő Marcello Mastroianni egy életét eltékozló újságírót alakított (az egyik mellékszereplő nevéből ered a világszerte a lesifotósokra alkalmazott paparazzo kifejezés). Fellini saját elmondása szerint első alkalommal igen tapintatlanul magyarázta el Marcello Mastroianninak, miért őt választotta a főszerepre: „Azért hívtalak téged, mert egy teljesen normális arcra van szükségem. Egy személyiség nélküli, kifejezéstelen, banális pofára – éppen olyanra, mint a tiéd.” Első színes filmje a Júlia és a szellemek volt 1965-ben, egyik legösszetettebb alkotása az önéletrajzi utalásokkal teli Bohócok (1970).
Későbbi filmjei: a Casanova, A nők városa, az És a hajó megy, a Ginger és Fred egyre több bírálatot kaptak, utóbbit hiába szánta tisztelgésnek, Ginger Rogers színésznő még pert is indított ellene. Utolsó filmje, az 1990-es A Hold hangja megszokott álomvilágát idézi burleszk hatásokkal. 1993-ban életművéért Oscar-díjat kapott, nem sokkal később agyvérzés miatt bal oldala lebénult. A betegségéről és halálközeli élményeiről tervezett film előkészületei közben halt meg 1993. október 31-én, felesége csak néhány hónappal élte túl.
Minden hírneve ellenére pénzügyi antitalentumnak bizonyult, „fényűzése” egyedül a taxizás és az evés volt. Művészetében az álom és a valóság, az önéletrajzi elemek és a fantázia keverednek egy szimbólumokkal teli világban. Szatirikus érzéke, filozófiai hajlama és a társadalmi problémák iránti érzékenysége révén azt láttatja, amit a hétköznapok eltakarnak: az embert, a lélek mélyén rejtőző titkokat, a be nem váltott álmokat és vágyakat, a modern világ emberének magányát. Filmjeit gazdag képi világ, hatalmas, színpompás freskószerű ábrázolás jellemzi, a legnagyobb elismerésnek azt tartotta, ha rendező-festőnek nevezték. Az álmok könyve című naplóiban, amelyeket pszichológusa tanácsára vezetett, éjszakai fantáziáit „írta és rajzolta ki” magából harminc éven keresztül.
Halála után az UNESCO Fellini-díjat alapított, szülővárosában, Riminiben Fellini Múzeum nyílt, a repülőteret is a város nagy fiáról nevezték el. Jelmezterveit és rajzait 2007-ben Budapesten is kiállították.
