Két film is szól a 17-18 évesek pokoljárásáról a mozikban. A Fiatal és gyönyörű elvontabb, Adéle élete realisztikusabb, de mindkettő remek mozi nemcsak fiataloknak. – Csejk Miklós írása
Szembeötlő, hogy a Fiatal és gyönyörű (François Ozon, 2013) és az Adéle élete 1−2. fejezet (Abdellatif Kechiche, 2013) két hősnője (Isabelle és Adéle) nagyon hasonló arckifejezéssel bolyong világunkban. Nézzél bután – lehetett a rendező utasítása, ha gúnyolódni akarunk, de szerencsére sokkal többről van szó. Mindkét filmbéli kamasz kiüresedett lelki tájakon bolyong, kiüresedett tekintettel, ha úgy tetszik, a saját poklában. A pokolban, amelyet szüleiktől kaptak örökségül, s amelyből mindketten egyre elkeseredettebben keresik a kiutat.
Adéle (Adele Exarchopoulos) beszélgetés helyett televíziót néző kispolgári szülei poklából menekül. Az ősök a „sok pénzt kell majd keresnie a gyereknek” gondolatmenetnél nem nagyon jutnak tovább, én-centrikus világukban egyáltalán nem látnak túl önmagukon. Adéle tehát egymagában vívja meg a harcát környezetétől teljesen elzárkózva az ép és harmonikus személyisége kialakításáért, amely így, egyedül, sokkal nehezebb és több bukdácsolást is eredményez. A saját leszbikus szexuális másságának önmaga előtti elfogadásáért folytatott harc legeslegelejét láthatjuk Adéle könnyen folytatható történetében (a 3-4. részben jöhetne a környezet elfogadásáért vívott harc), amely esetében a posztmodern filmformanyelv tökéletes keretet ad az amúgy is lelki tájakon zajló valódi tartalomnak. Vagyis olyan az egész, mintha amatőr operatőrként követnénk Adéle életét egy kézben hordozható kamerával. Egyrészt tehát dokumentál a rendező, másrészt viszont minden komolyabb lelki probléma esetében végre újra azt látjuk a mozivásznon, amiért a filmművészet valójában megszületett, vagyis az emberi arcot. A három órás film kétharmadában az emberi arcon nyomot hagyó személyiség megszületését csodálhatjuk. Arról már nem is beszélve, hogy a kőkemény drámát dramaturgiai okokból is feloldó szerelmeskedések még csak nem is súrolják a pornográfia határát. Ízlésformáló, az emberi testet a maga természetességében bemutató alkotás az Adéle élete, amely felfogható a rendező legjobb filmjének, A kuszkusz titkának (2007) szellemi folytatásaként is.
Az Ozon-filmnél egy kicsit más a helyzet. Itt nem törekszik a rendező a tartalom és a forma harmonizálására, itt nem a test és a lélek egymásra találásának bemutatása a cél, ahogy Kechiche-nél láthattuk az Adéle életében, itt távoli és elidegenedett minden, ami testiség. Isabelle-nél (Marine Vacth) akkor értjük meg poklának milyenségét, amikor az anyja előtt is kiderül, hogy a lánya megtette azt, amit majdnem mindenki játszott már az interneten: belebújt egy másik személyiségbe. Botrány, sőt rendőrségi ügy azért lesz ebből, mert Isabelle kíváncsi, provokatív és fantáziadús kamaszként továbbmegy: életre kelti avatárját, a prostituáltat. S ezzel igencsak bonyolult morális kérdés elé állítja teljes környezetét, de leginkább a moziban ülő nézőt.
Isabelle poklának milyenségéről leginkább az anyától kapunk felvilágosítást a film legbeszédesebb jelenetében, amely arról szól, hogy megveri őt, miközben minden lányát szidalmazó mondata énnel kezdődik. Üvölti, hogy rá hozott szégyent a lánya, fájlalja, hogy ő nem fog tudni a környezete szemébe nézni, és kesereg, hogy mekkora bajt okozott neki Isabelle. Gondolom, folytatnom se kell. Az anyát olyan mértékig nem érdekli a lánya, nem érzi őt, semmit nem tud gondolatairól, hogy a néző még pislogni is elfelejt a jelenet során megrökönyödésében. Aztán szép lassan minden kérdésünkre megkapjuk a választ. Isabelle-t elhagyta az apja, de rendszeresen küld neki egy 500 eurós csekket ajándékba. Ennyit ér tehát a lány, 500 eurót, és így lesz prosti „avatárjának”, Leának is 500 euró lesz a tarifája. A mostohaapa egy nyugodt, kedves értelmiségi, de teljesen kimarad (anyjával egyetemben) Isabelle neveléséből, a vele való beszélgetésből. Ha mégis adódna véletlenül olyan pillanat, amelyből kialakulhatna valami értelmes diskurzus kettőjük között, Isabelle anyja azonnal rájuk ront, s féltékenységi jelenetet rendez.
Ozon a rá jellemző kódolt jelenetek sorával őszinte beleérzéssel mondja fel a szociálpszichológiából ismert leckét: minden prostitúció mögött ott áll a szülők pokla. Ha jobban belegondolunk, akár tudjuk is, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni. De a filmtörténet egyik legizgalmasabb rendezője azért nem elégszik meg ennyivel. Nála nemcsak a felnőttek (szülők, mostohaszülők, tanárok, rendőrök) közönyösek szinte teljesen egy 17 éves lány sorsa, mozgatórugói iránt (tehát csak a tettét látják), hanem a kortárs környezete is. Ezeknek a filmbéli lányoknak szörnyű az első szexuális együttlét, mert önző és érzéketlen kamasz fiúknak adják oda magukat, mert semennyi időt nem fordítanak arra, hogy érzelmileg felépüljön egy empatikus, egymásra figyelő kapcsolat. Súlyos gondolat következik tehát: Ozon párhuzamot húz a hotelszobákban fiatal lányokat vásárló, nők iránt érzéketlen, önző (Isabelle anyjához hasonlóan én-centrikus) férfiak, és az egy-két randi után fiatal lányokat lefektető, érzelmi kapcsolat kiépülésének hiánya okán a lányra figyelni képtelen kamasz fiúk között.
Vagyis van min elgondolkozniuk a moziból kitántorgó kamaszoknak, mert ez bizony már túl van bármiféle erkölcsi papoláson, vagy az etika tankönyvek túlságosan didaktikus és a kamaszok számára átérezhetetlen, sőt kontraproduktív megállapításain. Ozon filmjének központi gondolata befészkeli magát a néző tudatába, amivel egy nemzedéket nevel a rendező nem középiskolás fokon. A szülők is kapnak némi morális útravalót: a szinte mindent rosszul csináló anyuka okozta negatív katarzis (nevezhető felháborodásnak, dühnek is) révén. De a legcsodálatosabb mégis az ozoni filmes birodalomban az, hogy a rendező minden filmjében miután megjárta a poklok poklát a hős, megkapja, valamiféle isteni beavatkozás révén, a reményt a megváltásra. Ebben a filmben egy „angyal” (Charlotte Rampling) jelenik meg, aki segít feldolgozni mindazt a lázadással járó kalandot, pokoljárást vagy lelki tájakon utazást (nevezhetjük, ahogy akarjuk, itt nyilván a poklok pokla), amely elengedhetetlen ahhoz, hogy megtalálja egy kamasz a személyiségét. A prostitúció, mint lázadási forma, nyilván szélsőséges (emiatt figyelemfelhívó) formában ábrázolt szimbólum Ozonnál. Az említett két film között az alapvető különbség, hogy Isabelle-nek segít a deus ex machina, Adéle-nek viszont saját bukása révén kell megtanulnia a fontos morális értékrendeket.
Persze, ha a szülők már jó előre kifeszítik a „védőhálókat” (pl. a gyerek felé forduló folyamatos empátiával), talán kevésbé kell majd aggódni, amikor, egy hasonlattal élve, megpróbálja a kamasz megugrani a tripla szaltót a trambulinról. Mind Ozon, mind Kechiche filmje arról szól, hogy a kamasznak nincsen más választása, neki ugrania kell. Az viszont, hogy mennyire lesz veszélyes ez az ugrás, teljesen a szülők felelőssége. És utána ne tessék rohangálni fűhöz-fához, hogy mekkora szégyent hozott ránk a gyerek tőlünk függetlenül, mert a világ nem így működik.
Adéle élete 1-2. fejezet
(La vie d’Adele) színes, feliratos, francia filmdráma, 179 perc, 2013 (18)
rendező: Abdellatif Kechiche
forgatókönyvíró: Ghalia Lacroix, Abdellatif Kechiche, Julie Maroh
operatőr: Sofian El Fani
vágó: Ghalia Lacroix, Albertine Lastera, Jean-Marie Lengelle, Camille Toubkis
szereplők: Adele Exarchopoulos (Adele), Léa Seydoux (Emma), Jeremie Laheurte (Thomas), Catherine Salée (Mere), Aurélien Recoing (Pere), Sandor Funtek (Valentin)
forgalmazó: Vertigo Média
Fiatal és gyönyörű
(Jeune et jolie) színes, feliratos, francia filmdráma, 95 perc, 2013 (18)
rendező: François Ozon
forgatókönyvíró: François Ozon
zeneszerző: Philippe Rombi
operatőr: Pascal Marti
producer: Eric Altmayer, Nicolas Altmayer
vágó: Laure Gardette
szereplők: Marine Vacth (Isabelle), Charlotte Rampling (Alice), Frédéric Pierrot (Patrick), Géraldine Pailhas (Sylvie), Nathalie Richard (Véro), Akéla Sari (Mouna), Johan Leysen (Georges)
forgalmazó: ADS Service
Csejk Miklós
