„Szüleim megismerkedésének különös története a családi legendárium része volt. Arról, hogy ők holokauszt-túlélőként Svédországban ismerkedtek össze, többször, de csak az anekdota szintjén beszéltünk, viccelődtünk.” Interjú Gárdos Péter filmrendező-íróval a Hajnali láz című regényéről és a belőle készült filmről.
Gárdos Péter Balázs Béla-díjas filmrendező, író 1948-ban született Budapesten. A Budapesti Metropolitan Főiskolán (régi nevén: Budapesti Kommunikációs Főiskola) forgatókönyvírást, filmrendezést tanít. Hobbija a sakk. Legemlékezetesebb alkotásai az Uramisten, a Szamárköhögés, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire és A porcelánbaba és a legutóbbi, a Tréfa. Filmjei számos díjat nyertek a világ jelentős filmfesztiváljain. Első regénye, a Hajnali láz szülei szerelmének igaz története. A regényből készült film a szerző rendezésében az év végén kerül a mozikba.
Gárdos Péter édesapja halálát követően kapta meg szülei svédországi levelezését, amely közel 60 éven át várta, hogy a szekrény mélyéről előkerülve megmutassa, mit jelent az újrakezdés, a kitartás, az élni akarás és a határtalan szerelem.
A most a Libri Kiadó gondozásában megjelent Hajnali láz az élet szerelmes regénye, amelyet öt évvel első magyarországi megjelenése után a világ legfontosabb könyvkiadói is felfedeztek. A Publishers Weekly és a Booktrade az idei Londoni Könyvvásár legfontosabb könyvének tartotta, a világ vezető kiadói versengtek érte: a fordítási jogokat eddig közel 30 ország jelentős kiadója vette meg. A Hajnali láz szinte valamennyi európai nyelven megjelenik, emellett olyan országokban is saját nyelven olvashatják majd a könyvszeretők, mint Brazília, Tajvan, Kína vagy Dél-Korea.
Mikor hallott először a szülei történetéről? És mikor jutott először eszébe az, hogy regényt írjon belőle?
Szüleim megismerkedésének különös története a családi legendárium része volt. Arról, hogy ők holokauszt-túlélőként Svédországban ismerkedtek össze, többször, de csak az anekdota szintjén beszéltünk, viccelődtünk. Ellenben azt, hogy a teljes levelezésüket, szerelmük írásos bizonyítékát hiánytalanul megőrizték, csak apám halála után tudtam meg.1998 augusztusában, miközben apám hagyatékát rendezgettük, anyám két csomag színes szalaggal átkötözött levéllel a kezében elém állt. Kiderült, hogy több mint 50 évig őrizték az egymásnak írt leveleket úgy, hogy nemcsak mi, a gyerekeik nem tudtunk erről, hanem ők maguk sem lapozták át őket újra egyszer sem! Akkor, tehát 17 évvel ezelőtt, egyetlen éjszaka olvastam végig a leveleket. Megrázó, megríkató élmény volt. Rögtön tudtam, hogy valamilyen formában kötelességem megörökíteni az ő nem mindennapi történetüket. Más kérdés, hogy az elhatározásomat évekig képtelen voltam beteljesíteni…
A film készítésének ötlete már a kezdettől a fejében volt? Vagy csupán a regény megjelenése után merült fel önben?
Párhuzamosan születtek. Először a forgatókönyv három változata készült el, aztán a regény első változata. Sokat szenvedtem velük. Az csak a sors tréfája már, hogy a regény készült el előbb (negyedik nekifutásra), a filmet idén decemberben mutatják be Magyarországon. A forgatókönyvet egyébként tizenhétszer írtam át.
Az édesapja, Gárdos Miklós a regényben „Apám”-ként jelenik meg – a történet maga milyen arányban fikció Szerepelnek a szövegben fiktív személyek, helyek, vagy szigorúan ragaszkodott szülei eredeti történetéhez?
A történet, lényegét tekintve, úgy történt, ahogy megírtam. Természetesen a drámai csomópontokat éleztem, és jónéhány figurát én találtam ki. Anyámat a levelek elolvasása után folyamatosan faggattam. És ő sok mindenre, az apróságokat is beleértve, meghökkentően pontosan emlékezett. Apámat viszont már nem kérdezhettem. Így hát leveleinek egy-egy utalásából következtethettem a svédországi rehabilitációs tábor hétköznapjaira, az emberi viszonyokra, különösképpen apám szorongásaira, belső küzdelmeire. Szerencsémre apám, aki nagy gyűjtő volt, nem csupán a leveleket őrizte meg, hanem eltett mindent, amit fontosnak vélt: a korabeli súlyjegyeit (a tábor mérlege minden alkalommal „kidobta” egy aprócska szelvényen az aktuális kilóit), az időszakosan megszülető orvosi diagnózisokat, de még a helyi cukrászda látszólag jelentéktelen számláit is. Ezekből a tárgyi emlékekből sok mindent rekonstruálni lehetett. De a valóság eme cserepeit az én fantáziám egészítette ki végül dramaturgiailag is konzekvens történetté.
Mit szólt az édesanyja ahhoz, hogy szerelmének történetéből regény készül? Mit gondol, az édesapja mit szólt volna hozzá?
Az anyám először nagyon örült a vállalkozásnak. Később voltak bizonyos dolgok, amelyeknek, miután elolvasta a regényt, már nem örült annyira. De őt sikerült meggyőznöm…
Hogy az apám hogyan fogadta volna regényt? Nem tudom, csak remélem, hogy egyetértene velem, legalább abban, hogy az ő történetüket meg kell ismernie a világnak. Az mindenesetre elgondolkodtatott, hogy nem ő írta meg ezt a regényt, holott meglett volna hozzá az írói muníciója.
A szülei túlélték Bergen-Belsen és a háború borzalmait, és megtörtént velük az igaz szerelem csodája is. Ön íróként „megkönnyítette” az olvasó dolgát, hiszen a koncentrációs tábor rettenetei csupán érintőlegesen bukkannak fel a regényben. Miért választotta ezt az írói megoldást?
Mert már a vállalkozás legelején eldöntöttem, hogy nem írok újabb holokausztregényt. A levelekből szinte kiabált a vágy: élni és szeretni akarunk! El akarjuk felejteni azt, ami velünk történt! Úgy éreztem, hogy akkor vagyok a leghűségesebb a levelek szelleméhez, ha ennek az izzó, mindennél fontosabb elhatározásnak állítok emléket. Ráadásul tudtommal erről az életszakaszról, a túlélők koncentrációs tábor utáni néhány hónapjáról még nem született irodalmi alkotás.
Szülei levelezése és a történet adott volt – végzett a regény megírásához más kutatást? Járt Svédországban, ottani levéltárakban? Találkozott esetleg néhány sorstárssal, szülei barátaival?
Rengeteg korabeli svéd dokumentumot kerestem és találtam. Fotókat, híradófilmeket, dokumentumfilmeket ebből a korszakból. A legmegrázóbb az az 1945-ben készült 15 perces film volt, amelyet svéd filmesek forgattak Malmőben az első lübecki betegszállítmány érkezésének idején. Azok az arcok! Az az egészségügyi sátor, ahol lefertőtlenítették azokat a szerencsétleneket! Ám a legnagyobb lökést egy beszélgetés adta. Többször nekifeszültem a regénynek – nem ment, újra és újra feladtam. És akkor véletlenül rátaláltam egy túlélőre. Egy idősebb asszonyra, aki szintén Bergen-Belsenből szabadult, és szintén egy közép-svédországi kórházba került, akárcsak az édesanyám. Ez az asszony elmesélt néhány történetet az ő rehabilitációjának eseményeiből – és ez különös módon felszabadított. Feloldott bennem bizonyos gátlásokat. A találkozás másnapján megírtam a könyv első, lényegében változatlanul hagyott fejezetét.
Irodalom: Libri Kiadó
