100 éve született Gérard Philipe, Franciaország egyik legnépszerűbb és legsokoldalúbb színésze, akinek mind a színpadon, mind a vásznon nyújtott ragyogó alakításai megalapozták nemzetközi hírnevét. Művészete széles skálát ölelt fel: drámai ereje éppen olyan elevenen hatott, mint mértéktartó humora.
„Te voltál a legszebb kötelékem, amely az élethez kötött. Te lettél számomra a halál megismerése is. Ha majd eljön értem, nem úgy fogom érezni, hogy hozzád megyek, hanem hogy ismerős úton járok, amelyet te már megjártál előttem.” (Anne Philipe: Egy sóhajtásnyi idő)
Gérard Philipe szavakra le nem fordítható ajándék birtokában volt: a kegyelemében. A titokzatossága és aurája miatt James Deanhez hasonlították. Volt valami a játékában, ami egyszerre volt érett és gyermeki. A munkáját komolyan vette, azonban hétköznapokon nagyon vidám volt, szerette megnevettetni a körülötte lévőket; szinte egy örök kamasz hozzáállásával. Philippe Noiret, amikor ugyanabban a darabban játszottak, rendszeresen megállt a színfalak mögött, hogy megnézze a színészi játékát, lenyűgözte ahogy Philipe birtokolta a színpadot.
Miközben francia Színészszakszervezet vezetőjeként határozottan képviselte munkatársait, tragikusan rövid pályafutása alatt több mint harminc filmben szerepelt, a színpadon és a filmvásznon sok klasszikus szerepet is alakított, többek között Stendhal (A pármai kolostor, Vörös és fekete) és Dosztojevszkij (A félkegyelmű, A játékos) művei filmváltozatainak főszerepeit is.
Gérard Philipe Cannes-ban született 1922. december 4-én, családjáról mindössze annyit tudunk, hogy anyai nagyanyja Csehszlovákiából vándorolt be. Eredeti neve Philip volt, s csak később bővítette egy néma e hozzátoldásával művésznévvé. „Hogy tizenhárom betűből álljon a nevem” – mondogatta tréfásan.
Kezdetben jogi, majd színi tanulmányokat folytatott, 1942-ben Nizzában lépett először színpadra. 1943-44-ben Párizsban a konzervatóriumban tanult, s ekkor kezdett el filmezni is. A háború befejezése után hamarosan a legnépszerűbb színpadi és filmszínészek közé emelkedett.
Első filmfőszerepe az 1946-ban Dosztojevszkij regénye alapján készült A félkegyelmű Miskin hercege volt. Ugyanebben az évben Camus Caligula című színművében is felfigyeltek rá, s pályája ettől kezdve felfelé ívelt.
Az 1946-os Autant-Lara rendezte Radiguet-adaptációban, A test ördögében mindenkit csodálatba ejtett az az emésztő őszinteség, amivel kezdő színész létére átélte egy gimnazista lázas szerelmét. Ettől kezdve testre szabott, de korántsem egyforma szerepeket osztottak rá. Ilyen volt A pármai kolostor Fabrizio del Dongója (1947), Az ördög szépsége Henrija (1949), a Királylány a feleségem Tulipános Fanfanja (1952) és a Vörös és fekete Julien Sorelje (1954).
Alakításaiban a szereptől függően hol romantikusan csapongó, hol realisztikusan tárgyilagos, hol valami elegáns iróniával árnyalt, lélektani értelmezésre hajlamos, hol meg hihetetlenül dinamikus színészegyéniség mutatkozott meg.
A kamaszos bájú és a kedvesen esetlen hősök mellett komplikáltabb, cinikus, ellentmondásos, olykor beteges figurák ábrázolása is „testhezállónak” bizonyult: így a Körbe-körbe züllött gróf hadnagya (1950), a Vágyakozás alkoholista orvosa (1953), a Modigliani életéről készült Montparnasse 19 korántsem életrevaló festője (1958), a Tisztes úriház gátlástalan Octave Mouret-ja (1957) és a Veszedelmes viszonyok machiavellista Valmont-ja (1960).
A filmezés mellett továbbra is szerepelt színpadon. 1951-ben az avignoni színházi fesztiválok ünnepelt művészeként eljátszotta Corneille Cidjének, 1952-ben Musset Lorenzacciójának címszerepét, fellépett Camus, Garcia Lorca és Giraudoux darabjaiban is, s ugyanitt mint Jean Vilar társrendezője is működött. 1952-től a Théatre National Populaire művésze volt, 1954-ben nagy sikert aratva- eljátszotta a Ruy Blas címszerepét.
1956-ban a rendezéssel is megpróbálkozott, Joris Ivensszel közösen készített filmjük, a Till Ulenspiegel a mindenható fiatalságot állította a haladó társadalmi eszmény szolgálatába. A társadalmi történések, folyamatok iránti érdeklődése abban is megnyilvánult, hogy 1958-tól haláláig a francia Színészszakszervezet elnöke volt
Rövid pályafutása során több nagyszerű rendezővel találkozott össze szerencsésen, némelyikkel több filmben is. Így René Clairrel Az ördög szépsége, Az éjszaka szépei és A nagy hadgyakorlat című filmekben, vagy Autant-Larával, aki A test ördöge, a Vörös és fekete és a Dosztojevszkij regényből készült, A játékos című filmekben rendezte.
Sokan sokféleképpen próbálták megfejteni Gérard Philipe titkát, hogy miért válhatott a második világháború utáni francia film férfieszményévé.
A megfejtéshez legközelebb talán Oriana Fallaci, a neves olasz publicista jutott, aki 1956-ban ezt írta róla: „Hát hogy lehetne megállni, hogy ne tapsoljunk ennek a félszeg, pimasz fiatalembernek? Csak rá kell nézni, máris gyöngédség fogja el az embert. Talán szenvedő, elkényeztetett gyermekhez hasonló külseje az oka, talán ragyogó szeme, amely hol világfájdalmas, hol meg hideg és kíméletlen, akár egy ítéletvégrehajtóé, talán fanyar, elkényeztetett arisztokrata megjelenése…” René Clair szerint pedig Gérard Philipe az intelligencia csodája volt.
Párizsban hunyt el 1959. november 25-én, 37 éves korában – szívroham következtében. Halála előtt nem sokkal fejezte be Luis Bunuellel az El Paóban nő a láz című filmet.
„Jóformán minden színészi adottság megvolt benne, de birtokában volt az a még értékesebb adomány is, hogy állandóan bírálta, megkérdőjelezte önnön tehetségét is, mellyel a sors olyan bőkezűen ajándékozta meg már az indulásnál. Hosszú évek teltek el, mióta eltávozott, de valahányszor elgondolkodom ezen az ifjú életen, s ahogy az emlékezés nyomán – még ma is a maguk frissességében – fel-felrajzanak bennem a képek közös munkánkról és barátságunkról, olyankor úgy érzem, kenyeres társak vagyunk ma is. Nem is csodálkozom ezen a jóleső, derűs érzésen, mely ellene mond a halál valóságának. Azt is tudom, hogy holnap pedig neki köszönhetem, ha könnyedén, átszellemülten, bonyodalom nélkül megy majd a munka.” (Jean Vilar)
