A Királylány a feleségem, a Trapéz, A római lány vagy a Jó estét Mrs. Campbell! csak néhány filmcím, melyek a ma nyolcvanöt éves Gina Lollobrigida olasz színésznőnek, egy korszak női szépségideáljának is köszönhetők.
Nyolcvanöt évvel ezelőtt született, 1927. július 4-én született a Róma közeli Subiacóban Gina Lollobrigida olasz színésznő, egy korszak női szépségideálja.
Apja bútorasztalos volt, a kis Luigina Lollobrigida, közismert beceneve: Lollo három lánytestvérével nevelkedett a festői hegyi falucskában. Ifjú korától érdeklődött a művészetek iránt, s szépségével is hamar kitűnt társai közül. A háború után szobrászatot és festészetet tanult (képzőművészeti hajlamait később a fotózáshoz élte ki), énekórákat vett, statisztált és Diana Loris néven kisebb szerepeket is kapott a Cinecittában. Mario Costa filmrendező 1946-ban egy római utcán „fordult meg utána” – s ezzel elindult filmkarrierje.
A vásznon először a Fekete sas című filmben tűnt fel. 1947-ben szépségversenyen elnyerte a Miss Róma címet, a Miss Italia versenyen harmadik lett. A legenda szerint először operaénekesnek készült, szerepelt is néhány operafilmben, s bár végül a film mellett döntött, az opera iránti rajongása mindmáig megmaradt.
1949-ben összeházasodott Mirco Skofic jugoszláv orvossal, aki menedzsere is lett, és ekkor aratta első nagy sikerét a Harangok című filmjével. Lollobrigida hamarosan Európa egyik legnépszerűbb színésznője lett, igaz ekkor még inkább nagy barna szemeivel, szépségével és érzékiségével kápráztatta el – elsősorban – a férfi nézőket.
Az isteni Lollo
Rövid hollywoodi kitérő után az ötvenes évek első felében forgatta legsikeresebb filmjeit: a Királylány a feleségem cigánylány szerepe, amelyben partnere Gérard Philipe volt, neki a várva várt nemzetközi elismerést, a divatba pedig ismét a kalandfilmet hozta.
Hasonló sikert aratott a René Clair rendezte Az éjszaka szépei (1952), amely szórakoztató formában, ironikus felhangokkal szembesítette az álmot a valósággal. Ugyanekkor készült a Más idők, ennek egyik epizódjában nyilvánította a nápolyi zugügyvédet játszó Vittorio De Sica hivatalosan testileg nagykorúnak.
A közvélemény a „nagy kebel, kicsi ész” mondattal sorolta be, hiába harcolt e minősítés ellen – sikertelenül – karrierje végéig.
1953-ban az Afrika kincsei című szatírában – mellesleg Humphrey Bogarttal – üzletileg ugyan megbukott, de nevét világszerte megismerték. Sokkal sikeresebb volt a Kenyér, szerelem… vígjáték-sorozat Vadmacskájaként, partnere ismét de Sica volt, utóbbi egy mindig szerelmes középkorú törzsőrmester szerepében. A sorozat harmadik részében keresztezte először útját későbbi nagy vetélytársa: az éppen gyermeket váró „isteni Lollo” átengedte a főszerepet az akkor még ismeretlen Sophia Lorennek. Kettejük között ekkor kezdődött a kebelháború, a korabeli sajtó kedvenc csemegéje. A két olasz szépség soha nem játszott együtt, s bár soha nem nyilatkoztak rosszat egymásról, kerülték a találkozást. Amikor mégis összefutottak, abban nem volt köszönet. De Gina más színésznőkkel is összezördült: az 1961-es moszkvai filmfesztiválon Liz Taylor és ő teljsen ugyanolyan méregdrága ruhában jelent meg, Taylor alig néhány perc múlva távozott. Később persze beperelték a tervező divatházat, sőt az is fellmerült, hogy közösen tervezték meg az „entrét”.
1954-ben forgatta A római lány című filmet Alberto Moravia regényéből. Akkor, 27 évesen egy naiv utcalányt átszott, jóval később, 60 esztendősen a mű tévéváltozatában már az édesanyát osztották rá, igaz a kritika alaposan lehúzta. A kritika szerint nem volt képes meggyőzően játszani a társadalmi felemelkedéséért küzdő nőt, s Lorentől eltérően tőle idegen maradt a klasszikus anyaszerep.
A római lány után igazi nemzetközi karriert futott be: nem véletlenül játszott A világ legszebb asszonya című produkcióban (1955). A cirkusz világába elkalauzoló Trapézban (1956) Tony Curtis és Burt Lancaster artistalány-partnere volt, s megszemélyesítette a Victor Hugo regénye nyomán készült A párizsi Notre-Dame tragikus sorsú Esmeraldáját (Quasimodo szerepében Anthony Quinn-nel).
1959-ben forgatott ismét Holywoodban, miután szakított férjével. (1971-ben tett törvényesen is pontot egyetlen házassága végére, melyből egy fia született.) A tengerentúlon készítette a King Vidor féle Salamon és Sába királynőjét, a Menj meztelenül a világba! és a Jön a szeptember című filmeket. Igazi hollywoodi sztár mégsem lett belőle, hiába reklámozták úgy, hogy Lollobrigida a legjobb dolog, ami a makaróni óta Itáliából érkezett. Ismét otthon készült filmjei közül a legnagyobb visszhangot a Cicababák váltotta ki, emiatt 1965-ben bűnvádi eljárást indítottak ellene erkölcstelenség címén. Néhány film erejéig még vissza tudták csábítani a tengerentúlra, pl. a Jó estét Mrs. Campbell! forgatására.
1969-ben indult sikeres tévéműsora Olaszországban Ma este Gina Lollobrigidával címmel, amelyben a történelem nagy asszonyalakjait elevenítette meg. A hetvenes évektől egyre kevesebbet szerepelt a vásznon, utolsó, igazán emlékezetes alakítását a Pinocchio 1971-ben készült televíziós változatában, a tündér szerepében nyújtotta. A 80-as években még játszott a Falcon Crest című, a Dallashoz hasonló amerikai tévéfilmsorozat néhány epizódjában, utoljára öt éve volt látható a vásznon az XXL című filmben.
Szerepei ritkultával érdeklődése a fényképészet felé fordult, több könyvet is kiadott fotóival, Az én Itáliám Magyarországon is kapható volt. Képet készített többek között a német labdarúgó válogatottról, Anthony Quinnről, Salvador Daliról. Megpróbálkozott a dokumentumfilmmel is, Fidel Castro adott neki exkluzív interjút.
Egy férje, de számos kapcsolata volt, egyebek között Christiaan Barnarddal, a „szívtipró szívátültetővel”. 1999-ben elindult az európai parlamenti választásokon, s bár nem jutott be a testületbe, a következő alkalommal ismét jelölteti magát. Számos híresség mellett róla is neveztek el rózsát, s egy időben hordott frizurájáról kapta nevét a lila vagy zöld színű, a fejessalátára emlékeztető Lollo saláta.
Sok mindent megkapott szerepei és kapcsolatai révén, de mint elmondta, örök fájdalma maradt, hogy nem dolgozhatott együtt Fellinivel. Számos díja közül arra a legbüszkébb, hogy a Firenzei Művészeti Akadémia – harmadik nőként – tiszteletbeli tagjai közé választotta művészeti fotói elismeréseként.
Perge Zita
