„Munka mindenütt volt, arról nem is beszélve, hogy a becsületes, szolgálatkész embert, mint amilyen ő, bárhol szívesen fogadták.” Már letölthető Grecsó Krisztián áprilisban megjelenő új könyvének e-book előzetese.
Talányos bűnügyi történetet tart kezében az olvasó, amely látszólag ugyan véget ér, szereplői azonban nemsokára felbukkannak Grecsó Krisztián áprilisban megjelenő új regényében, a Jelmezbálban. A kép most még teljesnek tűnik, de valójában ez az ízelítő egy nagy egész, egy családregény első mozaikja.
Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit. A virágállvány sudár, piros vasrúdját egy foltozott kabátos, zsíros hajú alak vizeli le éppen, de Károlyi Imre nem őt nézi, hanem a láda peremén perlekedő fekete madarakat.
Grecsó Krisztián: Jelmezbál előtt
(részlet)
„Megint a varjak”, mondja, és elfordul az ablaktól, „rohadt dögök”. Megereszkedett heréit visszaigazítja az alsógatyába.
„Pusztulna el mind.”
Krákog, a slájmot a krizantém tövébe köpi. Gyakran marad rajta a rosszkedv, egész nap nem lehet megvigasztalni.
„Mit csinálsz, anyukám?”
A felesége a konyhában van, nem felel, nem hallja, vagy csak hallgat, Károlyi Imre az öreg, megroggyant szekrénysor előtt áll, rajta egy kép, újságkivágás, azt nézi, a faluban készült, a Réti telep kövér hídjáról van levéve a kastély, ami szintén Károlyi, de ahogy ő mondja mindig, „sajnos csak névrokonságról van szó”.
„Nem tudtuk, hová viszik őket”, mondja magában.
A képen a vörös téglás börtönfal és a Kurca közti ligetes sétányon fiatalok korzóznak, vasárnap van, ünneplőt hordanak, a fiúk zakót és kalapot viselnek, a lányokon kékfestő. Ott van a képen a későbbi Károlyiné is, messzire áll, aprócska fekete folt csupán, de a férje még így is látni véli a szomorú szemét.
„Úgy volt, hogy munkába, nem? És tán az apám, az én becsületes apám tehetett róla, hogy ezt a parancsot kapta? Ő volt a csendőr”, mondja, mintha hallaná valaki.
(…)
Szoloványi János a Váci út mellett lakik, a Kassák utcában, tíz éve nyugdíjban van, rendőr volt, sokat szolgált az Alföldön, vagy tíz évet a Viharsarokban, Békéscsabán, rá meg majdnem annyit a Maros szeles partjánál, Apátfalván. Aztán az Alsó-Tisza-vidéken Szegedtől Csongrádig, néhány év vagy hónap itt, néhány ott, nyughatatlan volt, menekült maga elől. Munka mindenütt volt, arról nem is beszélve, hogy a becsületes, szolgálatkész embert, mint amilyen ő, bárhol szívesen fogadták.
„Nem kell ezt magyarázni”, szokta mondani.
És azt is mindig mondja, hogy „a rendőr, ha nem felejt könnyen, megőrül”. Ő igyekezett is így élni, elfeledni a korábbi eseteit, először csak egyet, aztán mindent, a gyanúsítottakat, még az ítéletet is.
„El kell felejteni az életet, akkor lehet tovább élni”, ez a filozófiája.
És Pest, Angyalföld remek környék, soha sehol olyan könnyen nem feledtek emberek, mint erre.
